Ostoba kölyök lehettem, amikor elhatároztam, hogy semmilyen istenben nem hiszek majd. Emlékeim határmezsgyéjén kopik, fakul ezen ígéretemnek ereje s hitelessége. Mondom ostoba kölyök voltam alig hatévesen, amikor - egy, a nagymamáméknál töltött nap után - megesküdtem magamban, hogy egy isten sincs e világon.
Csak az idő s az élet olykor zsarnokinak s kegyetlennek tetsző tanításai révén jöttem rá: aki istenben nem hisz, magában sem tud. Enyhe iróniával s némi igazság érzettel említem, hogy az ember istenként tekint önmagára. Életem néhol fűszeres, enyhén csípős élményei megtanították, nem alaptalan az emberiség efféle önhite.
Már nem is emlékszem, istenigazából miért fordult el gyermeteg lelkem a mennybéliektől, hacsak azért nem,- mert imáim, miket édesanyám mintájára mormoltam áhítattal szobám félhomályában, nem leltek meghallgatást. Szavaim tompán kopoghattak az istennek nevezett ürességben, amely végtelen volt, mint az univerzum, s így nagyságában egy kicsiny, tompa hang észrevétlen elenyészhetett. Aztán, ugyanaz ami elfordított a mennybéliekbe vetett hitemtől, visszafordított az angyalok által kikövezett útra.
A lehunyó nap vörös fénye a szemembe tűzött. Ingerülten elfordultam, hogy láthassam a jegyzetfüzetemet, amelynek lapjain feketén s kéken virítottak a megtanulandó történelmi dátumok, de ekkor egy szúnyogcsapat támadott le. Dühösen, szitkozódva s morogva felálltam a veranda lépcsőjéről, s beszaladtam a házba. A konyhába érve világvége hangulatban csaptam la a jegyzeteimet az asztalra, mire a lapok - mint a történelmi kronológia a fejemből - szanaszét csúsztak egymáson.
Egy sóhajjal leültem a legközelebbi székre.
- Gyűlölöm a történelmet! - fakadtam ki.
A két öcsém közül a fiatalabbik, Ed velem szemben majszolt valami süteményt. Kifakadásomra felnézett rám, majd némi nemtörődömséggel felhúzta a vállát.
- Ha tanultál volna év közben, most nem kellene.....- kezdte a szokásos szövegét, miközben sütemény darabok potyogtak a szájából.
- Öcsi - szóltam rá, - előbb egyél, aztán beszélj. - felé szórtam a legcsúnyább tekintetim közül a szemöldökráncolosat. Ed újat harapott a sütiből, majd morzsákkal piszkított fogait felém villantotta. Visszavicsorogtam, összesöpörtem a papírokat, majd felrohantam a konyhából az emeletre vezető lépcsőn s meg sem álltam a szobámig. Becsaptam magam mögött az ajtót. ledobtam a szőnyegre a jegyzeteket, átléptem a papírhalmon, kinyitottam az ablakot. Idegesen remegő kézzel nyúltam a fiókom felé, amelyből egy doboz cigit kotortam elő. Remegve gyújtottam rá, s hosszan élveztem az első szippantást.
Aztán rádöbbentem: újfent feleslegesen hergeltem magam.
Két szippantásnyi nikotin, kátrány meg mifene mérgek, na s az öcsikém puszta jelenléte tökéletesen elég ahhoz, hogy elrejtett, valamint a soha nem is létezett sérelmek képzelt feszültségként a felszínre törjenek.
Holott semmi okom arra hogy ideges legyek..... Nem panaszkodhatom semmire az életemben; a család anyagilag kiválóan elboldogul, egy békés helyen élünk Montreál külvárosában. Az egyik legjobb suliba járhatok...s itt kezdődnek a valódi problémák....megy a suli, minden rendben csak....ki nem állhatom az évszámokat. Irodalomból még csak-csak elfogadják az életrajzokat datálás nélkül, de történelemből.....menthetetlen voltam.
Ednek nincs igaza. Tanultam én évközben, csak hát éjszaka kimentek a fejemből.....emberek vagyunk vagy mifene.....
Szüleimet persze mindegyik testvérem ellenem fordítja. Ed talán még a legártatlanabb mind közül. Az ikrek, ők a pokol angyalai. Linday s Marc - kétpetéjű ikrek - aztán szinte mindent elkövettek ellenem. Szinte már kémkedtek utánam, minden apró titkomat igyekeztek kilesni, s ah nem fedeztek fel semmi érdekeset, hát kitaláltak valamit. Találékonyak, kreatívak voltak, ehhez kétség sem férhet, csak rosszul használták ki tehetségüket. Legalábbis sokáig nem értettem, mi adott nekik okot az ellenem való áskálódásra. De már az is meg lehet, hogy a kémkedésüket is csak beképzelem magamnak, mint édesanyám szerint oly sok mindent.
A tüdömből felszaladó füstöt figyelve figyelve elgondolkodtam az életemből mennyi a képzelet s mennyi a valóság terméke?
A földszintről felszűrődő hangok alapján anyámék épp akkor érkeztek haza amikor elnyomtam a cigit. Gyorsan a szobám levegőjébe permeteztem egy kis citrom illatú légfrissítőt, kinyitottam az ablakot majd én is parfüm felhőbe burkolództam. Nyugodt mozdulatokkal összeszedtem a papírjaimat, ledobtam magam az ágyamra s ölembe ejtve a dátumokat, a hófehér mennyezetre kezdtem bambulni.
Kezdtem hallgatni Lindsay s Marc élménybeszámolóját a háborúkról- mindketten rendszeresen sportoltak a suli mellett. Hol Lindsay hol Marc beszélt, állandóan egymás szavába vágtak, túlkiabálva a másikat. Húgom az elért eredményeivel dicsekedett, míg öcsém egy szerzett sérüléséről panaszkodott. Lindsay megdöntötte csapata legjobbjának rekordját – édesanyám szeretettel megdicsérte Marc a sérülését mutatta – s szerető gondoskodásban volt része.
Ezután már tudtam mi jön. Mellékesen megkérdik Edet, hol van a nővére – isten ments, hogy a nevemet említsék – mire a kölyök élénk mesélésbe kezd a napi tevékenységemről. Tanulás, dühöngés, évszámok magolása, hisztiparádé.
Aztán feljönnek egy pár percre az emeletre, néhány pillanatig az ajtóm előtt pihegnek, sustorognak, vitatkozván arról, megzavarjanak-e. Végül úgy döntenek majd, hogy békén hagynak.
Most sem történik másként.
Hallottam lépteik neszét a szobám ajtaja előtt, s hangjuk sustorgását. Balra fordítottam a fejem a kilincset figyeltem, hátha most eljutnak odáig, hogy lenyomják azt. Be persze így sem fognak jönni.
Aztán elmúltak a neszek, elmentek. Felugrottam az ágyról s bezártam az ajtót. Az a vacak kulcs csak ilyenkor jut eszembe!
Anyám úgy tűnt meghallotta a kulcs elfordulását a zárban , mert visszajött s halkan bekopogott.
- Lea!
Magamban káromkodva tompán dobbantottam a szőnyegen. A fenébe! Tudják hogy utálom amikor zavarnak!
_ Tanulok! - kiáltottam ki, éreztetvén, nem örülök a jelenlétének a szobám előtt.
Lenyomta a kilincset, de a zár bizton tartotta az ajtót abban a pozícióban amiben a legjobban szeretem.
- Lea, nyisd ki az ajtót – szólt kedvesen. Álkedvesen.
- Miért nyissam ki?
- Mert ma még nem beszéltünk…..
És ? Nem egy olyan napunk volt, amikor némán, egymáshoz nem szólván kavarogtunk a házban. Nem egy olyan alkalom volt, amikor a létezésemet, a puszta jelenlétemet nem vették észre. Most meg hirtelen fontossá válok számukra, úgy vélik törődniük kell velem?
Villám vágott beléjük, hogy észrevettek? Olyan szépen, békésen elvoltunk eddig a saját kicsiny világunkban, miért kellet hát átlépni a határokat?
- És ? - tettem fel a kérdés gyanánt a legelső gondolatom.
Végtelennek tűnő pillanatig csak csend szivárgott át.
- Majd vacsoránál úgyis beszélünk – rikkantottam ki, mire anyám - a hangokból ítélve elment. Tudtam mit gondolt: vacsoránál sem fogunk beszélgetni. Magamba fordulva, étvágytalanul fogom csak piszkálni az ételt, amit édesanyám nag gonddal készített. Egy szót sem szólok majd.
Előkotortam egy újabb szál cigit s füstölögve bekapcsoltam valami zenét. Fintorogva váltogattam a dalokat, míg megtaláltam a hangulatomhoz illőt. A fejhallgatóból agyamat is rezegtetőn dübörgött zene, s némán énekeltem a szöveget.
“Deep into a dying day / I took a step outside an innocent heart….”
Furcsa érzés kerülgetett, valami nagyon nem volt rendben. Velem? A családommal? Mintha lassan gyengülne egy kötelék. Harapdálni kezdem a számat. Félve egy esetleges negatív konklúziótól, amely szüleim igazát igazolná, rászóltam magamra, hogy hagyjam abba a gondolkodást.