Belépés
Elfelejtettem a jelszavamat

Csillogó vízek

2021-07-11

 Az otthon illata részegítőbb, mint a legtöményebb alkohol. Noha józanítón hatott rám a május eleji hűvős szél, éreztem azt a gyengén, de biztosan hullámzó örömöt, amelyet a hazatérés fakasztott bennem. Mily rég láttam utoljára az én szülővárosomat! A legutolsó kép róla, amely lassan halványult emlékeim porladó polcain, Toronto madártávlati képe, ahogy egy fotonjachttal az űr felé törtünk leendő mentorommal. Szürkén, ezüstösen csillogtak a felhőkarcolók, amelyeket elhomályosított a metropoliszt védő energiapajzs, s zölden ragyogott a várost északról körbeölelő érintetlen természet, míg déli határait az Ontario-tó kristálytiszta víze mosta.

  Honvágy érlelte álmaimban mindig kristálytisztán láttam a metropoliszt, s bántam, hogy éberen homályos folttá mosódik össze.

  Amikor a „Kékcsillag“ nevű fotonjacht belépett a Föld légkörébe, s az időjárás-szabályzok által generált hófehér fátyolfelhőket széthasítva megláttam Kanadát a földi tavasz leplében, sikerült elérzékenyülnöm. Ez akkor érte el a csúcspontját, amikor a fotonjacht duruzsolva koppant az űrreptér kerámiáján, s kicsiny csomagommal, valamint Berry-vel az oldalamon lerobogtam a rámpám, s hatalmasat szívtam a város levegőjéből.

  Ez a részegítő illat!!!

  Köhögni kezdtem, kicsit előregörnyedtem, mire Barry paskolni kezdte a hátamat, akárha biztatni akarna : “ ez az kislány, fulladj csak meg!“

  Fél perc múlva sóhajtva néztem az égre, amely előtt ott feszült az energiapajzs. Kellemes , meleg tavaszi délután nyújtozott keresztül-ksul a városon, ahogy az embereket nézegettem, kései tavaszi fáradtság puhította őket.

  Álltam, nézelődtem, majd rágyújtottam. Barry kikapta a kezemből a cigit s eltaposta akerámián.

  - Mit szólnának ehhez a szüleid? -kérdezte

  Csak megvontam a vállam, majd kifelé indultam. Vonzott a város, nagyon, s szinte újra tízévesnek éreztem magam, mint amikor elhagytam a Földet.

  - Legalább értesíthetted volna őket, amikor kiléptűnk a mélyűrből - lihegte mögöttem Barry -, nem szeretek váratlanul beállítani valahová.

  Hátrasandítottam, majd gyorsabban kezdtem szedni a lábamat. Törtettem a várakozó utasok között, nem törödtem bocsánat kéréssel, mielőbbi vágyam lett látni Torontót. Szétcsusszant előttem a főbejárat ajtaja, megingatott az otthoni szél, s csak egy vékony hajszál választott el attól, hogy a felhőkarcolóknak üvöltsem: “ Csesszétek meg, itthon vagyok végre!“

  Társam hamarosan beért.

  - A fenébe Hejsa, mi olyan sietős?!

  Rávigyorogtam.

  -Itthon vagyok! - csiripeltem, mire Barry felnevetett.

  - Látom múlik a depresszió!

  Na ezt nem kellett volna említenie! Árnyék borult a jókedvemre, mintha az űrreptér fölé is felhő kúszott volna, hogy eltakarja előlünk a Napot.

  Csúnya tekintet villantottam Barry felé, majd leintettem egy gravotaxit. Fél másodperc, s máris ott sárgállott egy az orrunk előtt. Befészkeltük magunkat a hátsó ülésre s bemondtam a címet a mikrofonba. Láttam ahogy a szintetikus sofőr bólint egyet , majd felszálltunk az egyik gravovonalra. Kikukkantottam az ablakon, s lenéztem a kilométeres mélységbe, amelyre a felhőkarcolók s a lebegő járművek árnyéka vetült.

  - Az ott lenn a MacDonald-Cartier főút - magyaráztam Barrynek, aki szintén kifelé kukucskált. - Kanada egyik legfontosabb főútvonala, amely összeköti keletet nyugattal. A fölötte pókhálósodó gravovonalak átvették a nevét, de hogy meg lehessen őket különböztetni, azonosító gyanánt színeket kaptak.....ahol most suhanunk, az a zöld HC, durván 650 méteres magasságban lehetünk.

  - Ühüm - látszott, hogy Barry-t mennyire nem érdekli a dolog, de engem elkapott a lendület - Körülbelül 30-35 kilométert száguldunk ezen a vonalon, majd balra fordulunk Markham Road-ra, valamint egy vonallal feljebb libbenünk.....vagy kettővel? - hiába kutakodtam emlékeim között, nem emlékeztem. - Mindegy - legyintettem-, nem is ez a lényeg. A Markham road-ot merőlegesen átszeli a Shepperd Avenue keleti fele, amely elvezet egészen a Metropolitan Toronto Zoo-ig. No, alig pár saroknyira lakunk onnan. Még a Shepperd Avenue-n, mielőtt megkérdezed - vigyorogtam társam felé, ám láttam, nem figyel rám. Mintha valami borzongatná gondolatait.

  - Én inkább megszállnék egy szállodában - jegyezte meg félénken.

Felnevettem. Rossz hangulatom, amelyet korábbi megjegyzése okozott egycsapásra elszállt.

  - Félsz a családomtól? - viccelődtem, ám úgy nézett ki, komolyan vette.

  - Csak az erkölcsöddel vannak gondjaim - védekezett. - Tíz éve már, hogy jártál itthon, erre még csak nem is értesíted a családodat, sőt, még váratlan vendéget is haza cipelsz.

  Kérdőn néztem rá, nem értettem a problémát.

  - Figyelj, apámat tojd le magasról, anyám meg ugyis mellettem áll....

  - Nem! Ez udvariatlanság.....

Legyintettem.

  - Archaikus kifejezéssel élve, olyan hülye vagy, mint hat pár rendőrcsizma - tudatlanul pislogott rám, majdnem kinevettem. - Nem fogja különösebben érdekelni, hogy ott vagy, velem lesznek elfoglalva. -közelebb hajoltam hozzá. Nézd, szükségem van most arra , hogy minél többen legyenek körülöttem, hogy ne tudjak arra konctentrálni - utaltam a távolból rámszorított mentális béklyóra. - Szükségem van rád is.....- a francba , könyörögni mégsem fogok!

  Nem is tudtam meggyőzni.

  Lehet jobb is. Mielőtt kiszálltam, megadtam a sőförnek, hogy Barry-t a Park Plaza Hotelbe vigye. Így legalább tudtam, hol száll meg.

  A taxi elszállt, s én ott maradtam a 114-es toronyház előtt, sötét gondolataimmal karöltve.

  Féltem - tudtam, hogy apám meg fog ölni, amiért elhagytam a Lissiát, s vele együtt a “ biztos jővőmet“. Anyám pedig két fogaskerék közé szorult porszem lesz, húgom meg röhög majd az egészen. Boldog kis család a mienk....!

  A fejem is megfájdult, úgy lüktetett a halántékom, mintha az agyam ott akarna kirobbanni, mert nem találja a fülnyílásomat. Első gondolatom az volt, hogy dobom az egész „sziasztok, hazajöttem“- témát, s elmegyek Bary után. Halogatni kezdtem, rágyújtottam. Morfondírozva pöfékeltem, amikor valaki kivágódott az ajtón, a 124. szinten, pont előttem.

  - Kapd be, fater - morogta, aztán belémszaladt. Ahogy rámnézett ijedten  arrébb léptem. Punk frizurát viselt a csaj, amelynek töve rózsaszínre volt festve, fekete festékkkel monoklizta szeme környékét, s teljesen fekete bőrruhába öltözött, kiegészítőként fémszegecselt “ díszített“ karkötőt és nyakláncot viselt.

  Csak a tekintetéből ismertem fel a húgomat.

  - Sienna?! - nyögtem meglepetten. Meglepetten?! Kisebb sokkot kaptam!

  Látszott rajta, hogy felismert.

  - Hejsa! - rikkantotta, majd a nyakamba ugrott. - A k..rva életbe, nem változtál semmit! Mit keresel itthon?

  - Hát - vakartam le magamról, - úgy néz ki, kivágtak a rendből, ennyi.

Nagyon-nagyon kevesen tudtak csak a lissiai Űrboszorkányrend létezéséről. s ezek általában a beválasztottak családtagjai voltak.

  - Helyes, helyes - vakargatta taraja tövét. - Nem varázsolnád el fatert? Írtó bunkó mostanában.

  Felvontam a szemöldököm, majd az égre néztem. Titoktartási fogadalmam, miszerint nem árulhatok el semmit a Rend működéséről vagy bármilyéről, megszűnt-e azzal, hogy kiléptem...kidobtak?

  Elszaladt fölöttünk egy-két bárányfelhő. Igen..nem..igen!

  - Nem tudok már ilyesmit. Lefojtották az erőmet.

  Gúnyosan felnevetett.

  - A francba! Szép nagy balhét művelhettél! Mit csináltál?

  A vállamat rángattam, mintha semmi komoly nem lenne.

  - Megöltem egynéhány embert s földönkívülit.....De erről kuss!!

  Büszkén a vállamra csapott, azt hittem tőből kiszakad a balkarom.

  - Ez igen! Na, de megyek, randim van.......- erre kikerekedtek a szemeim, de már el is suhant, mint a kóbor szellő....vagy, mint egy gúnyos kisértet.

 

 

 

  Apám valóban nem örült a helyzetnek, csendben morgott csak, szokásához híven, persze, aztán majd anyámnak löki a panaszait. Anyám csak vigasztalt, hogy minden rendben lesz, pihenjek egy-két hetet, aztán majd meglátjuk....

  Felemlegettem nekik Siennát, mire inkább elkomorodtak.

  Mondjuk nem mondtam el nekik a teljes igazságot a kilépésemmel kapcsolatban, szerencsére nem tudhatják meg sehonnan. Naívan ezt hittem akkor még....

  A feszült vacsora után elvonultam a régi szobámba, ahol szinte semmi sem változott. Leültem az ágyamra, majd ruhástól eldöltem rajta. Kopogtak.

  Anyám jött be, kedvesen, és valami karkötőfélét nyomott a kezenbe.

  - Ez egy kom -, magyarázta - olyan komunikátor féle...

  Megmutatta hogyan kell használni, majd jó éjszakát kívánt, s magamra hagyott.

  Kikapcsoltam a fényt, a rám boruló sötétségben támadt gondolataim felérnek a legfeketébb viharfelhőkkel.

  Hasonlót már átéltem a „Kékcsillagon“, de ez most jóval gyengébb hullám volt. Most csak a körmeimet mélyesztettem a csuklómba.

  Berry szerint nem rövid időbe telik, míg újra megtalálom önmagam, az inkvizítorok most lényegében mesterséges pályára terelték a szellememet. Olyan, mintha privát apokalipszist élne át az ember lánya a nap minden momentumában.

  Az ablakhoz sétáltam - lomhán, zombiként álltam fel az ágyamról -, s néztem az ezernyi színben pompázó Torontót. Turistának éreztem magam, ezért úgy döntöttem, másnap városnézésre indulok.

 

 

Hozzászólások (0)