Eskűszegők
Mintha egy álomban lépdeltem volna, szürreálisnak tünt minden. Megérinthettem volna bármit, most mindenről kiderült volna, hogy csak illuzió.
Mert semmi sem létezik igazából.
Nem létezem én sem, ahogy a luxushajó folyosóin sétálgatok a tömeg díszei közt, de nem létezik a sok kékvérű sem, a folyosó sem, sőt, a Funky Monkey névre keresztelt luxusfregatt sem.
Éreztem a lelkemben, tudatomban feltörő ellentmondást, amely meggátolt abban, hogy elhiggyem az előbbi gondolataimat.
Lassan telt minden egyes másodperc, s minden pillanat semmivé foszlott, amikor jött a következő. Nem figyelt rám a folyosón senki, én figyeltem rájuk minden idegszálammal, mintha mindőjük lelkét egyszerre akartam volna felboncolni.
Egy lökés visszatántorított a valóságba, minden felgyorsult. Enyhe fájdalom szurkálta a jobb vállamat, a bal kezemet ösztönösen odaemeltem. A kézrátételes gyógyítás ősi ösztöne, villant át az agyamon, miközben tudatosult bennem a tény, hogy engem kis híján fellöktek.
Megfordultam a két méteres pacák - feltételezhető testőr - után, s a hátába kiabáltam.
- Hé, mamlasz, élőkkel van tele a folyosó, nem zárlatos kiborgokkal!
Hangom hallatán a széleshátú izomtorony megfordult, s végigmért. Tekintetében látszott, hogy engem mindennek néz, csak halott mutánsnak nem.
- Mi van - mordult -, egy kis simogatástól eltört a vállad? - gúnyos szánakozással beszélt, kicsit gügyögött is hozzá.
- Kapd be a farkad, majomállat - vigyorogtam a képébe.
A pasas egyik keze előrerendült, nyilván, hogy lekeverjen egy irtózatos pofont. Hja, kérem hol vannak már azok az idők amikor még szégyen volt megütni egy lányt. Azonnal a tanult módszerrel reagáltam: arrébb léptem és jól bokán rúgtam a pasast. Nem tudom kinek fájt a rúgás jobban, nekem minden esetre sajgott a lábam. Használhattam a másik képességemet is, de lehet, vannak olyanok a hajón, akiknek a figyelmét nem túlzottan érdemes felkelteni.
Miközben sziszeregve sántikáltam a testőrpatkány rám vigyorgott.
- Mi van tücsök? - köpködtem - elfelejtettél ciripelni, azért vigyorogsz?
Összevont a szemöldökét, na ja a 39. századra már mindenki elfelejtette, mi az a tücsök. Műveletlen modern barmok!
Nem érdekelt, ki van a hajón, ki az aki megérezheti az erőmet. Magasról lepottyantom, úgy döntöttem.
Jobb kezemet ökölbe szorítva a hátam mögé rejtettem, a bal kezemet nyitott tenyérrel előre irányoztam, a pasas gyomra felé!
Amit legelőször megtanítottak nekünk Lissia ködfedte bolygóján, hogy a gondolataink, ha megfelelően koncentrálunk rájuk, beleivódhatnak a valóság szövedékébe. Ez könnyű, de olykor lassú módszere a manifesztálásnak, mint mágikusnak titulált folyamatnak, ezért megtanítottak egy gyorsabb módszert is, ami a szómágián alapul.
Néhány szóval és némi koncentrációval iszonyatos gyomorgörcsöt küldtem a pasas emésztőrendszerébe. A fájdalom halottfehérré halványította az arcszínét, majd teste összegörnyedt, mintha össze akarná magát csomagolni.
- Nos, tücsök - mosolyodtam el fölötte, miközben térdre esett - egy kis gyomorgörcs a földre terít?
- Nem tudott egy hangot sem kiadni, így magát átkarolva hajlongott.
Körbenéztem, ki látja az incidens. Szerencsére nem sokan figyeltek, akiknek pedig felénk tévedt a tekintete, azokat elírányítottam másfelé. Ám egy valakit nem sikerült.
Egy idős, elegáns nő lépett a testőr mellé. Ősz haját kontyba fonta, vörös kaftánján családja címere díszelgett arany hímzéssel. Lehajolt - még nálam is magasabb volt -, megérintette a férfi tarkóját. Utána rám nézett.
- Vedd le róla az átkodat, Heysa. - nem parancs volt, nem is kérés.
- Elmúlik magától. Idővel. - azzal elővettem egy cigit és nem törödve a dohányzást tiltó jelzéssel, rágyújtottam.
A nő összeráncolta a homlokát.
- Az űrboszorkányrend tagjai tudtommal nem dohányozhatnak - jegyezte meg hűvősen.
Gúnyosan felnevettem.
- Már nem vagyok a Rend tagja.
- Valóban? - színlelt volt az érdeklődése, látszott rajta. - Mikor csaptak ki?
- Hivatalosan ez még nem történt meg, de meg fog.
A nő rám nézett, fekete szemeiben mintha az űr végtelenbe táncolt volna. Nem csodálkoztam, hogy az unokája is boszorkány lett, ahogy a lánya.
- Lilly hol van? Vedd már le róla az átkot! - mutatott aztán a testőrre - szükségem van rá.
- Lillly-re vagy a mamlaszra? - húztam fel az egyik szemöldökömet.
- Mindkettőjüket.
Unottan sóhajtottam. Szívesen orrbarúgtam volna még a testőr, de Mrs. Hannigan jelenléte miatt nem tettem meg.
Aztán, miután elsuhant agyamból a vérszomjas gondolat, ugyanazt a kézmozdulatot csináltam, mint az előbb, csak fordítva, majd az elmondott szavak ellenkezőjét suttogtam. A férfi megkönnyebülten rogyott a földre. A tömeg nem hullámzott körülöttünk, elsodródtak máshova - kit érdekel, hova -, ugyanakkor megjelentek Mrs. Hannigan testőrei, akik közül kettő elcipelte a mamlaszomat. További három az asszonyhoz közel állt, s holmi ragadozóként engem figyeltek.
- Hol van Lilly? - kérdezte a nő.
- A Demienen. - egy űrállomás volt a Forster-rendszerben, 250 fényévnyire a Földtől. Bérgyilkosok eliziuma volt a Damien, immár másfél évszázada.
- Mit keres ott? - A lissián kellene lennie.
Megvontam a vállam.
- Hát............ nincs ott. Én sem vagyok ott, miért lenne akkor ő?
Lilly Evans Hannigan és én elválaszthatatlanok voltunk a lissiai tanulmányaink alatt. Ahová ő ment, én követtem, és ahová én akartam menni, árnyként lebegett utánam. Olyanok voltunk mint a sziámi ikrek...... de csak voltunk.
Az egyik testőr megrezzent.
- Úrnőm.....
Mrs. Hannigan felé fordította a fejét, s enyhe biccentéssel jelezte, beszélget.
- A Damien pár standard nappal ezelőtt felrobbant........
A nő szigorú tekintettel rám nézett.
- Hé, hé, ki mondta, hogy ott voltam? - védekeztem.
- Miért? Nem voltál ott?
- De, ott voltam.
- Akkor Lilly....? - hiába kérdezte, már sejtette a választ, láttam rajta.
Megvontam a vállam, mintha nem érdekelt volna különösebben, mi történt az árnyékommal.
- Ott volt.......... és ott is maradt.
Láttam a benne felbuggyanó haragot, amely keserűséggel keveredett. Nem értettem, miért érez így, hiszen magasról letojta, mit csinál az unokája. Addig nem foglalkozott vele, amíg ő maga hasznot nem húzhatott a lányból. Nekem kellene rá dühösnek lennem, hisz kihasználta az egyetlen barátomat.........és engem nem érintett meg a Lilly halála, hát akkor őt miért?
- Otthagytad meghalni - jelentette ki ridegen - ott merészelted hagyni a bajban, ahogy szoktad!
- Lilly gondja vezetett minket Damienre, én csak segítettem neki. Mindenkinek a maga problémájával kellene foglalkoznia, mint ahogy őnnek is! - néztem a nővel farkasszemet. A három testőr időközben egy lépéssel közelebb került hozzám. Kicsit megriadtam, mi van ha ezek rámugranak?
Inkább nem gondoltam bele. Én is hátraléptem, hogy az eredeti távolság megmaradjon közöttünk. Lehet inkább nem kéne..... szégyen a futás, de hasznos. Csak nem dobjanak egy ultrahang tőrt utánam.....
Krákogtam egy kicsit, mert mintha szőrgombóc lenne a torkomban.
- Nos, bocsásson meg, de mennem kell - léptem még egyet hátra.
Ekkor két alakot láttam a folyosóra lépni - biztos a személyfelvonóval jöttek -, akikról sütött, hogy nem hétköznapi emberek. Egy pillanatig megnézem őket az asztrálsíkon, és a látvány még jobban sürgetett, hogy lelépjek.
Megérezték a varázst......a francba.
Ledobtam a szőnyegre a csikket, majd eltapostam.
- Mrs. Hannigan - szóltam nyájasan, örülök, hogy összefutottunk. Remélem - lépdeltem hátrafelé -, soha többé nem fordul elő.
Azzal megfordultam, s elfutottam az ellenkező írányba, ahonnan a két alak jött.