Nem akkor van az ember egyedül ha nincs mellette senki, hanem amikor már az emlékeit is elvesztette. A rég látott napok, érzések felidézett szelleme halovány árny lesz, majd az is semmivé foszlik. Mint megannyi régi vágyunk, céljaink, álmaink....mint mi magunk.
Ahogy elvész az életnek fonala, elfogy, mert el kell fogynia, s csak a sötétség marad utána. S a csend, mely szilárd talajt sző a lábunk alá.
Az üresség ólomsúlya mélyre húzna le, de csak húzna, mert van még egy kapaszkodó, mielőtt a mélység elragadna. Egy utolsó fonal, amelyet eddig soha nem vettünk észre.
Egy fonal mely az alagúthoz vezet.........