Hát, én hülye vagyok, de nagyon. Hogy lehetek ekkora barom? Mi a fenét képzelek? Csak úgy elbújhatok két űrboszorkány elől? Az efféle naivitást is biztos Lilly-től tanultam el, a fenébe is.
Két szinttel lejjebb egy bár vendégei közt próbáltam elvegyülni. Élőzenekar játszott valami langyos zenét amire a tánctéren utasok lötyögtek, néhányan párban, a sziporkázó fényben alig lehetett őket látni. A bár többi része narancsos vöröses fényben úszott, felhevítve az alkoholos koktélok által felmelegedett hangulatot. Az asztalok mind foglaltak voltak - fedélzeti idő szerint már közeledünk az éjfélhez -, ám a pultnál találtam egy szabad széket. Gyorsan odaslisszantam, s elegánsan ráemeltem a fenekemet a magas székre. Egyenes derékkal a pultra könyököltem, hogy a kivágott ruhámmal felhívjam a pincér figyelmét, ne kelljen megszólalnom.
- Hé, kicsikém - szólalt meg balomon ülő férfi -, ez a szék foglalt.
Bólintottam.
- Mivel már ülök rajta - mondtam, rá se nézve.
Na jó, leintem azt az átkozott pincért.
- Elnézést - nyúltam át a pulton -, hozna nekem egy narancslevet?
A mellettem ülő férfi kiröhögött. Oldalra fordítottam a fejem, s a pasas - enyhén zöldes színű bőre láttán jöttem rá, hogy mutáns -, szemébe néztem.
Hallott már az Aninim Antialkoholisták Galaktikus Szervezetéről? - a mutáns állta a tekintetemet. - Én vagyok az alelnök. - jelentettem ki határozottan.
- Ilyen fiatalon? - kérdezte, miközben a pincér elémrakta kért italt. Meg sem köszöntem.
- Nézőpont kérdése, hogy mi számít fiatalnak.
- Hány éves vagy?
Felnevettem, majd megittam a narancslevet.
- Mi közöd hozzá? - ha ő tegez, én is meg tehetem.
Szemem sarkából mindeközben a bár bejáratát figyeltem. Reméltem, ide nem jönnek utánam.
Tévedtem.
- A francba - fordultam el.
- Na mi a helyzet, megkísértet az alkohol?
Á, ugyan, nekem elég az ha bagózom a szesz csak még jobban blokkolná az erőmet. A mutánsnak nem mondtam semmit.
Ez az! Jutott eszembe, auraálcázás. A boszorkányok aurájában mindig van szigillum, ez alapján ismerhető fel. Ezen kívül a mágiával foglakozóknak az aurája tágabb a többiekénél, így először szoros köpenyként magam köré húztam asztrális burkomat. Az ilyesmi - a tévhittel ellentétben - nem igényel különösebb rituálét, az igazi mágia koncentráció és hit kérdése. A mágia nem eszköz, hanem életmód.
Mély belégzés, miközben azt képzelem, aurám összehúzódik. Az első lépés megvan. A második : "szürke köd". Nem mintha ködbe akartam volna burkolódzni, az is feltűnő lett volna. A mantra segítségével a hozzám legközelebb lévő élőlény aurájához válik az én aurám hasonlatossá.
Igen, ez a legjobb álca, mintha két mutáns beszélgetne. Noha bennem volt a félsz, hogy ezt az egyszerű álcát észreveszik, de reméltem, hogy nem arra figyelnek, hanem a szigilliumot keresik.
Csak csigalom, nyugavér Heysa, nyugtatta magam, nem kapnak el.
Azonban azonnal felágaskodott bennem a kíváncsiság, hogy mit tennének velem, ha elkapnának. Egy pillanatra áttáncolt a fejemen a kósza gondolat, hogy feladom magam, csak hogy megtudjam, az űrboszorkányrend vezetői milyen büntetést mérnek azokra, akik nemsokkal a beavatásuk előtt lelépnek a rendtől, hogy egy gyilkosságban - ami szabályellenes - segédkezzenek.
Ha valaki elvesz egy életet, a legkompatibilisebb büntetés az illető halála lenne. De ez egy végtelen láncreakciót indítana el.....
Megölni nem fognak tehát, valószínűleg a kínzást is kilőhetem...... kezdtem egyre fényesebben látni a jövőmet.
Jót derültem magamon, amikor a szemem sarkából láttam ahogy a két boszorkány - mindketten nők voltak - ellépdelnek mögöttem a tánctér írányába. Éljen, az álca sikeres volt. Reméltem, azért nem túlzottan; gyorsan megnézem nem vált-e zöldes színűvé a bőröm. Megnyugodtam: fehér vagyok, mint az a bizonyos ritka holló.
Figyeltem, ahogy a két boszi rátapad minden idegszálával a táncoló tömegre, így gyorsan ki tudtam menekülni a bárból. Kirúgtam magam alól a széket, újdonsült mutáns barátom felé csókot dobtam, majd úgy kellett visszafogom magam, hogy ne fussak.
A folyosón megkönnyebülten fellélegeztem, ledobtam magamról a mutáns álcát, aztán úgy döntöttem, ideje aludni egyet.
Ásítva elindultam a folyosón a személyfelvonók felé, hogy elbújjak a lakosztályban - már bántam, hogy nem álnéven jelentkeztem fel a hajóra -, amikor az egyik oldalfolyosóról egy magas, fekete alak lépett elém.
- Ms. Morgan - morogta mély hangján.
- Helló, Mr. Sötét Szekrény - kerültem ki, miközben feléintettem.
Gyorsan reagált, meglehetősen gyorsan, azt hittem, meglepődik, és szobrot játszik majd néhány pillanatig, ami nekem elég lett volna ahhoz, hogy messzebb kerüljék tőle. Persze, nem történhet minden úgy, ahogy elgondolom, utánam pördült, és erősen megragadta a karom.
- A kurva életbe - káromkodtam el magam, miközben a pasas maga felé fordított. - Nőből vagyok az istenért, össze fog törni, maga állatkirály!
- Boszorkány létére elég sokat káromkodik - jegyezte meg Sötét Szekrény.
- Letojom, a francba is! - vonaglottam egy keveset a szorításában, majd megadtam magam.
A fekete bőrű férfi kivillantotta hófehér mosolyát. Hangja újra a fülemben zengett.
- Elég nagy sértés egy testőr, ráadásul Allison Hannigan testőrét letücsközni, nem gondolja?
Fintorogtam.
- Megérdemelte. - vontam meg a vállam. - Egy gyenge gyomorgörcstől összeesett. Ha látta volna.....!
Hümmögött.
- Képzelje, láttam. Na jöjjön velem! - azzal berángatott a felvonóba s felemelkedtünk egynéhány szintet - itt már a luxus lakosztályok voltak -, s egy kis labirintozás után, amibe bele is szédültem, belökött egy ajtón.
- Etikettről hallott-é, ó, sötét mester? - lihegtem a helyiség sötétjébe. Egyedül a sztázisablakon át szűrődött be némi fény, az elsuhanó csillagok fénye. Sötét Szekrény egy pillanat alatt felkapcsolta a világítás, nem a maximumra állította ugyan, de így is elvakított egy pillanatra.
Miután Vissza nyertem a látásom, meg csodáltam a luxuslakosztály nappaliját, amely arany és kék színekben volt öltöztetve, kivéve a bútorokat, amelyek egytől-egyik sötétbarnában pompáznak.
Ránéztem a férfire.
- Magára szabták a bútorokat? - kérdeztem.
- Magam rendeztem be - mondta, miközben ledobta magát az egyik bőrfotelba. Elegánsan szétterült benne, sötétszínű - nem teljesen fekete - ruhája szinte beleolvadt a bútoréba.
- Évek óta itt élek már ezen a fregatton.
Oké, űrturista, ha ez a te világod....... Lehuppantam vele szemben, majd rágyújtottam.
- Honnan tudja, hogy boszorkány vagyok? - bukott ki belőlem a kérdés. Korábban fel se tűnt, hogy leboszizott.
Felhúzta az orrát, szipogott egyet.
- Megérzek dolgokat.
- Tényleg? - ujjongtam, akár egy kisgyerek. - Én is! Én is! Jut eszembe - komolyodtam meg. - Ki a franc maga?
Előrehajolt és kezét nyújtotta felém.
- Denzel Washington.
Heh? Megszorítottam a kezét.
- Jah, nagyon vicces... Azt tudja hogy ő színész......
- Tudom - szakított félbe.
- És azt is tudja, hogy........
- Tudom! - reagált kissé ingerültebben.
Elvigyorodtam, s incselkedőn felé hajoltam.
- Na, mi az, amit tud?
- Tudok például Lilly Hanniganről, Mrs Hanniganről, és azt is, hogy két rendbeli boszorkány éppen üldözi önt.
- Ööö........... - emeltem fel mutató ujjamat, beleszívtam a cigibe, a szőnyegre hamuztam, amit Sötét Szekrény szemrebbenés nélkül tűrt, majd úgy folytattam. - Túl sokat tud.
- Eleget ahhoz, hogy életben maradjak.
Végignyaltam a fogaim.
- Valahogy úgy érzem hogy nem segíteni akar nekem. Igazam van?
Sötét Szekrény bólintott.
- Akkor nem maradnék életben, ha megtenném.
Aha, Jól éreztem hogy valami nem volt rendjén. Ösztöneim már régóta harsogják a riadót.
Különös dolgokat éreztem Hatalmas Szekrény körül, többek közt hogy nem túl megbízható. Korábban arra gondoltam, hogy kíváncsiságból foglyul ejtetem magam. Most mondják nekem azt, hogy a gondolatnak nincs teremtő ereje!
- Mrs. Hannigan vagy a boszibanda? - kérdeztem.
- Okos nő maga, Miss Morgan.........
- Ouh - legyintett. - Szólítson csak Heysának. Noha a cicusnak jobban örülnék.........
Ekkor egy kéz érintését éreztem a bal vállamon, s egy láthatatlan kalapács úgy fejbekólintott, hogy elsötétült minden előttem.
De sötét napunk van ma!