Az ominózus bál december első hetének péntekén volt megtartva. Hét órától. Már kora délutántól készülődtünk Csillával, aki megigazította a hajamat, vasalta, majd göndörítette, így csábos hullámos haj keretezte arcom. Csilla ki is sminkelt, sőt, még pirosítót is rakott az arcomra. Le is fotózott. Én is őt. A fényképezőn nézve megláttam magam, s igen elcsodálkoztam: úgy festettem, mint egy modell. Vagy egy színésznő. Én térdig érő fekete ruhában voltam a fehér részeken pöttyökkel olyan rockabilly-s kicsit Audry Hepburn stílusú. Óvatosan belebújtam a lapostalpú csizmámba, Csilla meg szintén egy lapostalpuban. Tekintettel arra, hogy limuzinra nem futotta nekünk, taxival mentünk a bálba. Hamar odaértünk, fél órával a kezdés előtt. Kicsit elszomorodtunk, amikor megláttuk, hogy rengetegen várakoztak a kapu előtt. Nem igazán erre számítottunk, a korai érkezésünk miatt. Mit volt mit tennünk, türelmesen várakoztunk. Közben az előttem álló egyetemistákat szemléltem: a lányok mind szép földig érő ruhában voltak, egyesek keskenyben, mások szélesebb abroncsban. A fiúk pedig elegáns öltönyben. Néhányan Hugo Boss öltönyt viseltek. Hát, jól el vannak eresztve. Csillával kuncogtunk is ezen egy kicsit. 10 perc múlva sorra kerültünk. A pénztárnál két fekete kosztümöt viselő lány állt. Udvariasan lepecsételték a jegyünket, s kívántak kellemes időtöltést. Csillával boldogan indultunk a terem felé. Az egyetem épületébe belépve azonnal elkápráztatott bennünket a csodaszép díszítés a fényjátékkal egyetemben. A falakra a reflektorok színes mintákat rajzoltak. A lépcsőkorlát és a falak fényfűzérrel voltak díszítve. Sok diák sereglett benn, emiatt vigyáztunk, nehogy szem elől tévesszük egymást. Az aula előtt pár asztal helyezkedett el, s mellettük diákok fogyasztották az italt. Az aulában még nagyobb volt a díszítés a bejáratánál pultok is voltak. Csillával vettünk is egy italt, mivel tudtuk, hogy később jóval többen fognak ott várakozni. Bodzás limonádét kértünk.
– A boldog bálra, Lia! – nevetett különösen vidáman Csilla és koccintottunk egyet.
– Bizony ám! A jó sok táncra! – ujjongtam ünnepélyesen, s koccintottam Csillával. A limonádé iszogatása közben a diákokat fürkésztük. Páran csapatban jöttek, nem párban. Azonban az ilyenek száma igen elenyésző volt. A sok nézelődés közben észrevettük, hogy már hét óra van. Annyira még nem láttam az aulában, hogy készülődnének valamire.
– Szerinted elkezdik pontosak a nyitótáncot? – érdeklődtem Csillától.
– Ismerve a szervezéseket, nem hiszem. Egy barátnőm a gtk-s gólyabálra ment el, és ott fél órát kellett rá várni – felelte kimérten Csilla.
– Hát az kellemetlen lehetett. Főleg a nyitótáncosok számára.
– Így van, de hátha itt másképp zajlanak a dolgok – reménykedett széles mosollyal az arcán Csilla. Volt is miért, mivel hirtelen elsötétült a terem, s csupán alulról volt enyhén megvilágítva. A bemondóban egy fiú közölte, hogy mindenki helyezkedjen el, mivel kezdődik a nyitótánc. Csillával érdeklődve néztük, ahogy a sok keringős fehér ruhába öltözött lányok és a frakkot viselő fiúk megjelentek, egymással párokat alkotva. Kerestünk ismerős arcokat – mindhiába. Majd felcsendült a Once upon a December szám, s megindult a tánc. Csillával kicsit meghatodtunk olyan gyönyörű látvány volt. Az első táncot követően a koreográfia gyorsabbá vált, s a Kék Duna keringő szólt. A táncot követte a gólyaeskü, utána pedig ki-ki kedvére táncolhatott. Régi magyar rockabilly slágerek szóltak. Csillával a terem közepére mentem, ahol a nyitótánc volt, s Csilla megtanított egy laza bulizós táncra. Hamar belejöttem.
– Na, Lia, ügyesen táncolsz! A lábadat hajlítsd be, így még jobban néz ki – biztatott kedvesen Csilla.
– Köszi szépen, Csilla, így is teszek. Te hol tanultál meg ilyen jól táncolni?
– Rockkoncerteken és kisebb bulikban.
– Hű, szuperül hangzik. Egy ilyen koncertre szívesen elmennék.
– Februárban, a vizsgák után rendeznek egyet. Meghívlak rá – közölte Csilla készségesen.
– Ó, ez igazán kedves tőled, Csilla – feleltem hálásan meghatottan. Az örömöm hamar lelankadt, mivel megpillantottam Flórát. Bár nem lepődtem meg, a stílusa miatt, de mégis felszaladt a szemöldököm, és totálisan elkerekedett a szemem. Flóra csillogó földig érő ezüstruhát viselt. Keskeny, de uszályos. Nőies alakját csodásan kiemelte. Ádámmal és Petivel volt. Peti meg egy szó szerint alapozóval bevakolt vörös ruhás szőke lánnyal érkezett. Csilla megérezte az aggodalmam, s lenézően meredt rájuk.
– Ne foglalkozz velük! Te sokkal jobban nézel ki – nyugtatott meg kedvesen Csilla. Ám Flóráék észrevettek és odajöttek hozzánk. Mind fenn hordták az orrukat.
– Lia… mégis eljöttél? De jó.- mondta lenézően.
– Igen, Flóra, úgy döntöttem. Gyönyörű a ruhád, ahogy csillog a fényben.
– Tudom – vágta rá Flóra csípőből. Csilla egy mosollyal ajándékozta meg, amiben enyhe nemtetszés is volt.
– Honnan van a ruhád? – kérdezte Peti kicsit lenézően.
– Egy olcsóbb boltból – feleltem megszeppenve.
– A kínaiból? – ugratott Peti.
– Most már elég Lia szapulásából, jó? – emelte fel a hangját Csilla. Bizony, egy rockerlány tud ilyen lenni, ha ki kell állni a barátnője mellett.
– Csigavér, nem úgy értette – nyugtatta meg Peti csaja Csillát.
– Rendben – reagáltuk le ennyivel mindketten.
– Ó, én tapintatlan, még be sem mutattam a barátnőmet. Lia, Csilla, ő Marinetta.
– Örvendek – feleltem kedvesen.
– S hogy fogjátok eltölteni itt az időt? – kérdezte tőlünk érdeklődve Flóra.
– Kicsit táncolunk és ismerkedünk. Meg iszunk – felelte helyettem Csilla.
– Jó, mi megyünk táncolni, így kellemes szórakozást nektek! – vágta rá Flóra tettetett hízelgéssel. Ennek alapján mi Csillával nem illettünk be a baráti körünkbe. De egyáltalán nem bántuk. Ittunk egy kicsit, s táncoltunk.
Egy jó negyedóra múlva, amikor Csillával egy kerek asztalhoz mentünk inni, egy barna hajú fiút pillantottam meg. Égszínkék szemei kimondottan tetszettek. Elegáns sötétszürke öltönyt s kék fehér csíkos nyakkendőt viselt. Ő is észrevett engem. A tekintetét szorosan az enyémbe fúrta, majd odajött hozzám. Mély, ugyanakkor kellemes hangon szólított meg:
– Szia. Van kedved táncolni? – kérdezte diplomatikusan, mire az arcom pirosba borult.
– Igen, van kedvem – feleltem, s próbáltam palástolni hogy mennyire zavarban vagyok. Csillára néztem egyfajta „később visszajövök” pillantással. Ő rám mosolygott, de majd kisült a szeme a féltékenységtől. A fiú megfogta a kezem, és a táncparkettre mentünk. Pont akkor értünk oda, amikor egy lassú zenét raktak be. El is kezdtünk táncolni, lassan. A fiú közben mélyen a szemebe nézett.
– Hogy hívnak?- kérdezte.
– Liának – feleltem izgatottan– S téged?
– Sándornak. Örvendek, Lia – válaszolta a fiú szerény mosollyal.
– Mely szakra jársz? – érdeklődött kedvesen. Már a stílusából ítélve egy szimpatikus srácnak tűnt.
– Műszaki menedzser. És te?
– Földtudomány.
– Az érdekesnek hangzik. Szerettem a föcit, bár a földtörténeti korok kicsit nehezek voltak – közöltem kedvesen.
– Ezt örömmel hallom. A műszaki menedzser is érdekesnek tűnik - válaszolta Sanyi kedvesen, ugyanakkor elgondolkodva.
– Az bizony, rengeteg házi dolgozatot kell csinálnunk, ami sok szabad időbe kerül.- feleltem.
– Bizony, azt nekünk is kell írni egy csomót. Főleg, hogy utolsó évemben vagyok – nevette el magát Sanyi aranyosan.
– Hű, bsc vagy msc végzős vagy?
– Bsc. Viszont csúszok egy évet. És te hányadéves vagy?
– Elsőéves – feleltem széles mosollyal az arcomon – Ha végzel, akkor nem számít, hogy mikor.
– Köszi, hogy ezt gondolod – hatódott meg kissé, s szorosabban fogta a kezemet; a vállamat megsimogatta, s így táncoltunk tovább.
– Milyen jól táncolsz – ó, az első bókja.
– Köszönöm, aranyos vagy – nevettem megilletődve, miközben egyre inkább zavarba jöttem.
– Te is. - válaszoltam.
– Köszi. Tánciskolába jártál? - kérdezte.
– Nem, sajnos. Nem futja nekem ilyesmire – feleltem kicsit csalódottan.
– Annyi baj legyen. Megtanítalak csárdásra. Három évig jártam tánciskolába.
– Szupi, emlékeztetlek majd – kacsintottam határozottan. Kicsit még táncoltunk, majd a szemem sarkából Petire lettem figyelmes. Olyan szinten mérgesen nézett rám, hogy azt el sem lehet képzelni. Gyorsan elszakítottam róla a tekintetem, s ignorálva őt továbbra is boldogan táncoltam Sándorral - egyre szaporább léptekkel. A lábam hamar hozzászokott a gyorsabb ritmushoz, különös tekintettel Sanyi remek vezetésére nézve. 5 perc múlva mégis úgy éreztem, hogy elfáradtak a lábaim.
– Kicsit pihenjünk. Ez a sebesség már elfárasztott – közöltem vidáman lihegve.
– Rendben, bár erre a számra muszáj volt felgyorsítanom. Az egyik kedvenc retro táncos számom – jelentette ki Sanyi felvillanyozva. Kimerülten is aranyosnak tűnt. A szeme csak úgy sugárzott, ahogy rám nézett.
– Ó, semmi gond, nekem is nagyon tetszett. Iszunk valamit? – kérdeztem enyhe célzással.
– Persze, s utána meg fotózkodjunk - felelte boldogan. Lassan megfogta a kezem, s indultunk is az egyik kerek asztalhoz. Enyhe bizsergést éreztem az ujjaimban, miközben kézen fogva vonultunk. Csilla már nem volt ott.
– Te mit kérsz? – kérdezte Sanyi udvariasan.
– Egy málnás limonádét. És te?
– Bodzásat.
– Az is fincsi.
– Az is, a kedvencem, de a málnás sem rossz ám – felelte Sanyi felcsillanó tekintettel – Egybe vagy külön fizessük?
– Legyen külön – mondtam határozottan. Nem akartam a „majdnem” barátom számláját terhelni az italommal. Ennek eredményeként megrendeltük a limonádét, s kifizettük ki-ki alapon. Az ital elfogyasztását követően indultunk a fotózás színhelyére. Egy romantikus, bordó háttér előtt állt éppen egy szerelmespár, előttük pedig egy fotós egy profi géppel. Szerencsére csak úgy négyen álltak sorba, két barátnő és egy alacsony pár. Hamar sorra kerültünk. A fotós intett is, hogy jöhetünk.
– Átkarolhatlak? – kérdezte sármosan Sanyi.
– Hát persze – nevettem el magam zavartan. Így átkarolt, s mindketten a kamerába néztünk. Jó pár kép készült rólunk. Komoly és mosolygós is. A fotós elismerő pillantást vetett ránk, s így szólt:
– A HÖK facebook oldalon megtaláljátok, de ha leírjátok az email címeteket erre a papírra, akkor megkapjátok teljes méretben is – közölte a fotós udvariasan.
– Köszönjük szépen – feleltük Sanyival hálásan. Felírtuk az email címünket, majd leültünk egy közeli padra. Kicsit beszélgettünk az egyetemről majd ráeszméltünk, hogy későre jár. Hajnali 1 óra lehetett.
– Mennyire van messze van a kolid? – érdeklődött Sanyi, nem mutatva célzást.
– Nem vagyok kolis, ebben a városban élek. A szüleimnél lakom. Pár kilométerre innen. – feleltem egyszerűen.
– Annyi baj legyen. Hazaviszlek. A kocsimmal – jelentette ki készségesen Sanyi. Wow, autóval. Na, erre nem számítottam.
– Ó, köszönöm – feleltem hálásan, s ki is mentünk az egyetem főépületéből, s egy régebbi típusú kék Fordnál álltunk meg. Sanyi készségesen ajtót nyitott nekem. Ekkor Csillát pillantottam meg.
– Nem jössz velünk? – kérdeztem halkan, de szerintem csupán a számról olvasta le, amit mondtam. Csilla egy szólt sem szólt, csak egy „velem ne törődj” pillantással vigyorgott rám. Így beszálltam a kocsiba, majd Sanyi is, s indultunk is haza. Boldogan vettük tudomásul, hogy alig járt autó az utcán. Nem kerültünk dugóba, hanem hamar hazaértünk. Sanyi kisegített, majd átkarolt:
– Köszönöm a táncot – áradoztam romantikus mosollyal az arcomon.
– Szívesen, Lia. Szép helyen laksz. – váltott témát Sanyi vidáman.
– Hát… annyira nem rossz, így spórolhatok – feleltem enyhe gúnnyal a hangomban, s mindketten nevettünk. Majd Sanyi puszit nyomott az arcomra. Ettől tűzpiros lett az arcom.
– Jó éjt – mosolygott rám Sanyi.
– Jó éjt neked is – majd Sanyi beszállt az autóba, s elment. Van egy olyan érzésem, hogy még sokszor fogunk ily módon búcsúzni egymástól. Felmentem a szobámba, átvettem a pizsamámat, s nyomban elnyomott az álom.