Szomorúan pislantott fel kalyibájának hézagos tetejére. A faágakból összeeszkábált tető itt-ott lyukasnak tetszett, ezt támasztotta alá a telihold be-beszivárgó fénye. Kékezüst nyalábok áztatták a kis kunyhó poros talaját, halovány fényt vonva a sötétségbe.
Lanora kinyújtotta a kezét, ujjai így most a hold fényének apró cseppjében fürödhetett. Érezte a fénynyaláb enyhe melegét, amelyet az éj hűvőse rögvest magába ölelt.
Egy sóhajjal Lanora agyagedényeket vett elő, mindegyiket a fénynyalábok útjába helyezte, hogy csendben susogva elnyeljék őket.
A lány félálmában hallgatta őket. Leheveredett a rongyokból álló fekhelyére, arcát az edények felé fordította. A suttogások eleinte érthetetlenek voltak. Őszi levelek szeles susogásának tetszhetett annak aki nem figyelt rájuk. Lanorát nem foglalta semmi, így éjjeinek akármennyi percét hallgatással tölhette. Hallgatott, hallott, értett (majd alkalom adtán cselekedett).
A suttogások eleinte ébren tartották - a hold hatalma adott neki erőt ehhez - később azonban álomba ringatta Lanorát. Álmokat látott mindig, elképesztő álmokat, melyek zavarba ejtették, megzavarták lelkét. Imádta az álmait, azokat a különleges, olykor mesésen valódi képeket, melyek némely hajnalokon vörös lepleket húztak. Rajongott értük, úgy hitte, valamely hihetetlen erő próbál elméjében kiteljesedni, vagy talán egyszerűen játszadozik vele. Ha játszik hát játszom : ő élvezi.
Egy ködös hajnalon az események kereke széles ívben fordult. Karmokkal álmodott akkor, s éles fogakkal. Nagyvadak voltak mind, egész falkányi. Fogsorukat, állkapcsukat, durva, sötét bundájukat alvadó vér borította. A ragadozók egy tetem fölött álltak, de Lanora felé néztek. Tudták, hogy látja őket.
Reggel rögtön a szomszédjához rohant, az idősödő Dyss asszonyhoz, akinek addig minden álmát elmondta, s az asszony imádta a történeteket, miket kedves szomszédja álmodott. Sokat látott ő már életében, de amikről Lanora mesélt, hihetetlenül nem eviláginak tetszett. Ez riasztotta kissé, ugyanakkor hatalmas, ellenállhatatlan erővel vonzotta. Egyre csak kérte a lányt hogy meséljen, s ő mesélt is szívesen.
Lanora a ködfoltokba burkolódzó, őszcsíkos hajú asszonyt a kunyhója előtt lelte meg. Arca holtsápadt volt, szemei beestek, mint a holtaké, de íriszében az élet s annak fájdalma tükrözödőtt, nem pedig a földön kavargó párafelhőcskék, melyekre nézett.
A lány újra mesélt. Elmondta a vadakat, a tetemet, melynek arcát nem látta. Mikor a történet végére ért, Dyss asszony könnyes szemekkel Lanorára nézett.
- Hát még nem hallottad, gyermekem? Ranost az éjjel kicsalták a kunyhójából, be az erdőbe, hol a vadállatok végeztek vele - zokogta el magát.
Lanora eleinte nem értette miért törénik ez vele. Miért mondják el mindazt a suttogások? Miért látja ezeket az álmaiban? Majd megvilágosodott: az angyaloknak célja van vele. Cél, de miféle? Álmaiban a jövőt látta, ez bizonyos, hiszen legtöbb belőlük megvalósult. De ha el is mesélné a többieknek, a falucska lakóinak, minden bizonnyal a nevetség tárgya lenne. Hisz a múltat is épphogy fel tudják tárni, már amikor sikerül, erre ő látja a jövőt?! Balgaság!
Magában már százszor lepörgette a jelenetet. S hiába vezérelné jó szándék, a segíteni vágyás, mégis mindig ugyanott köt ki az ábrándjaiban: ott áll a falucska közepén terpeszkedő terecskén, körül véve kofákkal, kik gyümölcsöket, kelméket, olykor-olykor fegyver félét árulnak, valamint falubeliekkel, akik mind a megvásárolt gyömülcsöt használják fel arra hogy még jobban nevetségessé tegyék.
Végül mégis megtette. Beszélt nekik is az álmokról. Hogy mi vezette rá, nem tudta. Lehet, hogy az ábrándkép? Nem, az nem lehet , az pusztán egy nappali gondolatmenet volt, nem válhatott valóra. S mégis. Kinevették, de nem dobálták meg. Bolondnak nevezték, ki pusztán a figyelmet akarja magára vonni. Szegény kicsi Lanora, mondták gúnyosan, szülei halála óta a légy se néz felé, hát persze hogy figyelemre vágyik a drága!
Próbált a lelkükre hatni, hogy legalább tegyenek egy próbát......
„Ember hit, kicsit sekély,
Az igazságot vágyja,
De az igazlátásra kicsi az esély,
Mert mit kíván, azt látja.......“
Nem merték bevallani, hogy félnek attól, hogy igaza lehet. Az igazság fáj......ha ezt bevallja mégjobban szúr az élet.
Dyss asszony sem méltatta már néhány rövid órácskára sem. Azt mondta a falubeliek tudomást szereztek napi beszélgetéseikről, s hiába kíván Lanorának segíteni, hogy a lelkét nyomó terhen enyhítsen egy kicsit, féltette magát, hogy őt is kitaszítják. Hiába élt Lanorával egyetemben a falu szélén, a bábáskodásból eredő tekintélyét nem akarta eldobni. Ennek feltétele volt: a többiekkel hasonlóan bolondnak nézi a lányt. Annak ellenére, hogy ő tudta Lanora igazát. Így csak ritkán ment be a faluba. Akkor ha élelmiszerre, vagy egyéb dologra volt szüksége, amit ő maga nem tudott előállítani. Kézségesek voltak vele szemben, de valahogy olyan furcsán néztek mindig rá. Nem csevegtek el vele, mint korábban, némán figyelték. A némaság köpenyét ki felveszi, sorsától az ég meg nem menti - szólt egy régi mondás. Balgaságnak tűnt eddig Lenora számára, holott csak nem értette. Aki nem beszél, annak gondolatai, érzelmei kivetülnek arra akit erősen néz. A régi korok írástudói, a csillagemberek kihasználták ezt, s így az , aki némán figyelte őket, könnyen báb lehetett egy csillagember elméjében.
Egyik nap, amikor kunyhójába igyekezett vissza, szinte menekülvén a szúros tekintetek elől, egy kislány és alig idősebb bátyja megállította őt. Piszkos-poros arcokból egyformán zafir szemek pillantottak rá, s cseresznye- ajkak nyíltak kérésre. Aznap éjjel Lanora velük álmodott. Abban a családban, ahol vérfertőzésből születtek gyermekek egykoron, a testvér szerelem újra felszínre tör.
Soha nem mondta el nekik az álmot. Igyekezett őket elkerülni. Hazudhatott volna, de akkor saját magát csalta volna meg.
Megpróbált takarékoskodni az elemózsiájával, de a tél közeledtével ez egyre nehezebb lett. Tűzifát magának kellett vágnia: nehéz munka teljesen kimerítette vékony s gyenge testét. Az eget is egyre inkább súlyos fellegek borították, a hold fénye egyre ritkábban jutott be a kunyhóba. Elmaradoztak az edények, elmaradtak a suttogások. Nem jöttek az álmok. Az alvást is egyre kerülte. Nem érezte, hogy aludnia kellene, a hideg levegő kimart testéből fájdalmat, fáradtságot. Tette a dolgát, hogy életben maradhasson. Tűzifát vágott, ami sosem bizonyult elégnek, így kunyhójában mindig hideg volt, melegebb, mint kinnt, de olykor úgy tünt Lanora számára, hogy a tűz is hideget okád.
Egyszer egésznap havazott. Fehér lepel borított mindent. Fehér.....a természet mintha ezzel jelezte volna érintetlenségét. Lanora azonban tudta, egyszer minden máshogy lesz. De az még messze van. Még nem borítják az erdők helyét facsonkok rengetege, a vízekben nincsenek fekete foltok, s az égen sem dúlnak pusztító viharok. Még messze az az idő....
Éjjelente azonban kitisztult az ég, s a telihold erős fénnyel vílágított.
Lanora szomorúan pislantot fel kalyibájának hézagos tetejére. A lyukakon átszűrődött a kékezüst holdfény. Egy sóhajjal Lanora agyagedényeket vett elő, mindegyiket a fénynyalábok útjába helyezte. Hamarosan megindultak a suttogások.
Hirtelen álmosnak, fáradtnak érezte magát. Először csak egy kicsit, majd úgy érezte menten összeroskad. Ledölt rongyokból álló fekhelyére, s félálomban hallgatta a szavakat. Próféciákat az eljövendőről. A suttogás eleinte ébren tartotta, később viszont álomba szenderítette.
Nem álmodott akkor éjjel. Sötétséget látott, mintha egy végtelen mélységű kút fenekére próbálna nézni. Egyszere érezte magát könnyünek és ólom súlyúnak.
Napfelkeltekor éles fájdalommal ébredt. Úgy érezte, mintha ezer kést szúrtak volna amellkasába. Köhögött, vállai fájdalmasan rázkodtak. Körülnézett az épp csak világosodó kunyhóban. Az edények ott álltak, ahol éjjel hagyta őket: a tető hézagjai alatt. Aljukon, falukon ezüst por feküdt. , edényenként egy-egy jelet formáltak. Lanora forrongó tagokkal megnézte őket. Nem beszélt, nem olvasott egyetlen ősnyelven sem, a furcsa szigmákat azonban megsúgták neki a suttogó hangok ahogy kiöntötte a port a földre.
Megdermedt a döbbenettől, amikor meghallotta az első jel jelentését. Gondolatai megrekedtek, mint hajós a zátonyon. Ösztönösen a következő edényhez ugrott, majd a következőhőz....Mindegyik edényben ugyanaz a jel szerepelt.
Térdre rogyott, s kezében az agyag tállal sírva fakadt. Dühösen, tehetetlenül a porba túrt, s összemaszatolta az arcát. Könnyeit nyelte, megcsuklott, fulladozva köhögni kezdett. Hogy megkönnyítse légzését, előrehajolt a tál fölé. Szúrosan, élesen köhögött, tüdejét apró vércseppek hagyták el s ráhullottak a jelekre.
Lanora nem gondolt bele az indokba, amiért ezt a jelet kapta. Elfogadta csupán. Nem érzett magában annyi erőt, hogy küzdjön ellene. Nem hallotta a felé közeledő lépteket, csak két meleg kezet érzett, melyek hátát s vállát érintették.
- Lanora - suttogta rémülten Dyss asszony -, Lanora kedves, ne félj, itt vagyok. Álmomban figyelmeztettek, hogy valami bajod van....Lanora! Most elviszlek hozzám. Ott majd felépülsz, drágám! Gyere.....
Dyss asszony könnyedén kapta fel a pehelysúlyú lányt, aki már, miután leállt a köhögés az eszmélet vesztés szélére sodródott. Kábultan figyelte az asszony vonásait, a tekintetében ülő riadalmat s tettvágyat. Lanora a nő arcához emelte a jeltől poros, könnyeitől maszatos kezét.
- A por.....- suttogta -, az álom....
Dyss asszony féltőn nézett rá.
- Mit mondtál, gyermekem?
Lanora szétnyitotta az ajkait, de csak pár pillanatnyi késéssel jöttek szájára a szavak.
- A por...a tálakban - kezével végig simított a nő arcán, maszatos foltot hagyva a ráncos bőrőn. - A holdfény párlata....a fény az edényben suttog....- köhögés fogta el, vérpötyökket hagyva az ajkain. - hoz álmokat...megmutat....a párlat jele....- egyre halkabban szólt, Dyss asszonynak közel kellett hajolnia, hogy megértse, de nem fogta fel őket.
Lanora egy sóhajjal lehunyta a szemét, keze Dyss asszony arcáról a vállára hullt.
A nő megállt Lanorával a karjaiban. Szidta magát, hogy korábban kellett volna elindulnia, ahogy az álma utasította, de épphogy elkészültek az új agyagedényei, s biztonságos helyre kellett raknia őket, nehogy kisunokái megtalálják s összetörjék őket. Itt van karjaiban késésének eredménye: Lanora elment.
Lefektette az élettelen testet a jeges földre, s fölé térdelt. Nem azon gondolkodott mit tegyen Lanorával, hanem, hogyan avassa fel az új agyagedényeket. Gyermekkorában megpróbálta felfogni edényben a holdfényt, hogy ezüstöt nyerjen. Nem is hangzik így felnőtt fejjel sem ostobaságnak. Egyszer kipróbálhatja.........