Alkonyatba fordult a nap, s az ég vörös színei szívemet, lelkemet is megérintették. Nem vagyok érzelgős, de abban a néhány percben, amit kinn töltöttem a teraszon, s bámultam a Nap s a hold háborúját, majdnem megríkatott. Mintha lelkem háborgását láttam volna viszont a természetben, az előbukkanó csillagok reményteli ezüst pöttyei hitet próbáltak belém önteni.
Engedjem el magam, s adjam át lelkem s hitem annak, amit sorsnak hiszünk, vagy küzdjek az érzés ellen?
Inkább bevonultam szobám magányába s hogy gondolataim eltereljem, bekapcsoltam a holoviziót. Hírek mentek éppen, újabb katasztrófáról tudósítanak.
Dühös lettem, a pillanat egy töredékére elöntött a világot célzó dühöm s keserűségem. Ha máson nem, hát ezen vezetem le a bizonytalanságom.
"- Újabb földrengés rázta meg közel-kelet országait, nem kímélve Irakot, Jordániát, Szíriát s Libanont. Ez az elmúlt idők legnagyobb kiterjedésű földrengése, egyszerre legalább négy epicentrumból törtek elő a rengések........."
Nesze Gaia mocorogj csak......
"- A halálos áldozatok száma feltehetőleg........"
Nem érdekel. Kikapcsolom a készüléket, s inkább zenét hallgatok. Az is gyógyír tud lenni a lélek bajaira, legalábbis eddig sosem hagyott cserben.
A törtfehér falakba beépített hangfalakból hangos dübörgéssel szólalt meg a zene. A hangulatom szerint választottam dalt, s egy régi kétszáz évvel ezelőtti dalt választottam. Aki zenemániás, gyűjtsön be mindent!
Remegett a basszus, a gitár szóló tépte a falakat, s az alsó szomszédokkal nem törődve ugrálni kezdtem. Kiugrálom én a bajomat! A dal végére meglehetősen elfáradtam, s cigire gyújtottam. Jobban azonban nem éreztem magam. Sose érzem már magam jobban?
A hajnal ébredező fényei ébren értek. Az alkonyi ragyogás haldoklása, majd az éjszaka csillagporos sötétsége után, amikor mindig kénytelen vagyok szembesülni saját démonjaimmal, frissítőként kellett volna hasson a felkelő Nap fénye.
Zombinak éreztem magam.
Elkeseredve s fáradtan vártam, hogy történjen valami: valami, ami vagy itt tart, vagy elvisz a messzeségbe.
Lehunyt szemmel, a kanapén feküdve csodáltam lelkem sötétségét. A déli napfény aranysugarai be-bezáporoztak az ablakokon, ezt anélkül anélkül tudhattam, hogy ki kellett volna nyitnom a szememet s az órára pillantani. Éreztem a rám sugárzó fény melegét, ebből sejtettem hogy dél van.
Váratlanul megszólalt a kom a dohányzóasztalon, alig egy karnyújtásnyira tőlem.
Felpattantak a szemeim, egy pillanatra azt hittem, megvakultam; épp a szemembe sugárzott a melegítő fény. A kom ciripelése kicsit visszarántott a valóságba, jelezte, van még körülöttem élet.
Nem adtam képet magamról amikor fogadtam a hívást, csak egy suttogás szerű "halló"-tejtettem meg.
-Delilah?
Nem ismertem meg elsőre a mély, rekedtes zengésű férfihangot.
-Ki vagy?
Először ő sem adott magáról képet, de kérdésem után bekapcsolta.
- Tove! -szakadt ki belőlem s hirtelen örömhullám töltött el. Talán már egy éve nem láttam őt, nem hallottam felőle, úgy eltűnt előlem, mint csillaghajók az űr sötétjében. - Hol a francba .......
- Hagyjuk most ezt -szakított félbe, - Majd elmagyarázom. Sürgősen szükségem lenne rád, Deli.- hangjában fájdalom s sürgetés zengett.
Elkomorodva magam elé néztem, majd felpillantottam Tove holoképére. Félhosszú, szőkésbarna haja csapzottan állt a fején, furcsa keretet adva arcának. Az arca....hol volt már az az arc amelyről mindig azt hittem az angyalok mása? Sötét árnyékok s barázdák vonalazták szeme alját, szájának szegletét, tekintetében pedig sötétség ült.
Amilyen a lelkemben is.
Megadtam neki címemet, s ő azonnal megszakította a vonalat. A régi Tove húsz perccel a hívás után itt lenne, így készültem hát.
Élőben sem nézett ki jobban, mint holoképen. Gyűrött, fekete ruhában állt az ajtóm előtt, szinte megéreztem amikor megérkezett.
Szó nélkül belépett a lakásba, miután ajtót nyitottam, beevickélte magát a nappaliba, s helyet foglalt a kanapén. Csendben szó nélkül, ahogy még sose láttam. Már nem az az erős férfi volt akit ismertem, aki olyan volt számomra, mint hajónak a kikötő; mindig adott egy biztonságos pontot az életem bizonytalan tengerén. Most úgy tűnt neki van szüksége kikötőre, s ezt nálam keresi.
Csalódnia kellet bennem, már előre láttam; e jóslatra erősebben szívtam a cigit.
Úgy döntöttem nem tartok tőle távolságot, az együtt töltött évek még mindig nagy hatással voltak rám, s legszívesebben figyelembe se vettem volna, hogy eltünt egy évre. De megváltozott, történt vele valami, ami ezt nem engedte megtennem.
Mégis a lábához bújtam, átkaroltam a lábszárát, a fejem a térdére hajtottam. Tétova mozdulatokkal játszani kezdett néhány hajtincsemmel.
-Miért vágattad le?-kérdezte, megtörvén a közöttünk kristályosodó csendet.
Emlékeztem, imádta a hosszú hajamat. Olykor órákig volt képes eljátszadozni a majdnem derékig érő hajammal, s mindig megjegyezte, hogy milyen szép vöröses fényben törnek meg a Nap sugarai a gesztenye barna hajamon.
Miután elment az első dolgom az volt, hogy megszabadultam a hosszú lokniktól. Vállig érő hajamat azóta nem engedtem megnőni, még be is festettem sötétszőkére, hogy ne emlékeztessen Tove-ra.
-Rád emlékeztetett-vallottam be. Felnéztem rá, szemeiben szomorúság ült.
-Azt hittem sosem látlak viszont-tettem hozzá.
-Előbb-utóbb visszajöttem volna-suttogta.-Reménykedtem, hogy utóbb, s nem kell ilyen állapotban látnotok.....-habozott hogy folytassa-e. A többes számmal tudtam hogy a barátainkra utalt.
Nagyon nehéz volt belátnom, hogy segítségre van szükségem, s azt sem tudtam kihez forduljak.....Kívülállókban kerestem a megoldást, de tudom nem ott van. - mélyen a szemembe nézett. A barátaimban kell megtaláljam, a segítséget.
-S erre csak úgy tudtál rájönni, hogy elhagysz minket? - Tudod milyen nehéz volt megállni, hogy teljesítsük a kérésed, hogy ne keressünk? Tudod mennyire akartunk neked segíteni, s mennyire szarul éreztük magunkat, mert az eltűnésedet bukásként fogtuk fel? S ha most segítünk utána újból eltűnsz, lehet hogy végleg? Nem vetted észre, hogy nemcsak magadat taszítod szenvedésbe, hanem a barátaidat is?
Maga mellé dobta a kezét, fejét hátra dobta, a fehér mennyezetet bámulta.
-Ti is eltüntetek....már korábban kerestelek titeket....
-Te megteheted, mi miért ne tehettük volna meg? - a dühöm újra kezdett visszatérni. Próbáltam lenyugtatni magam, hisz nem az most a lényeg, hogy ő eltűnt, hanem az, hogy itt van.
-Nézd, Tove, örülök, hogy visszajöttél, de bennem van a félsz, hogy újra lelépsz. Ne légy ennyire egoista, gondolj másokra is, legfőképp akkor, amikor olyan üzenetet hagysz a családodon keresztül, hogy hagyjunk békén!
Minduntalan megpróbált félbeszakítani, de nem hagytam. Végig mondtam amit gondoltam. Az utolsó szó után felálltam s kimentem a konyhába, magára hagyva őt, hadd süppedjen el egy kicsit a gondolatai között, hadd tudasodjon benne a hibája.
Pár perc után kijött utánam. Az asztalra támaszkodtam s bámultam a hófehér festéket amely tisztán, ártatlanságnak s érintetlenségnek színével víritott a nappali fényáradatban. Tove hátulról átölelt s halk bocsánatot lehelt a fülembe. Úgy érezte talán nem tud többet tenni az elmúlt időkért?
Tudott volna.
De nem róttam fel neki. Őszintén cselekedett, s egyenlőre ez is több volt a semminél.
-Nem fogok lelépni - mondta, miután elengedett. Még nem, tettem hozzá magamban.
-A segítségetekre van szükségem.
Kérdőn néztem rá a vállam felett. Nem fordultam felé.
-A húgom Summer eltűnt.
Summer McDonald, Tove húga alig lehetett még tizenkilenc. Ő is el akart tűnni, vagy.....
-Elrabolták?
Tove felszisszent.
-Nem tudjuk. Úgy döntött újságírásra adja a fejét s a főnökét kísérte a Közel-Keletre. Egy héttel a távozása után még volt róla hírünk, de utána eltűnt, mintha sohase létezett volna.
-Mit mondott a követség? Valamit biztosan tudnak róla......
Megrázta a fejét.
-Semmit nem tudnak.