Életemben az írás egyszerre börtön és menekülés. Menekülés abból a szempontból, hogy így el tudok jutni bárhová csak a fantáziám szabhat határokat s börtön is számomra, amikor észreveszem korlátjaimat szerzőként, amikor menthetetlenül megakadok egy történet kellős közepén. Sokszor tele vagyok kételyekkel, egyáltalán nekem való-e az írás vagy hagyjam annyiban az egészet.
Az írás ugyanolyan természetes vagy kényszerített lehet, mint a légzés. Vannak napok, amikor azon kapom magam, hogy órákig tudok írni. Az ötletek áramlását semmi nem szokta akadályozni, ezért az írás magától értetődnek tűnhet, de sajnos nem mindig van így. Vannak napok amikor egyszerűen nem tudom papírra vetni ami a fejemben kavarog. A szavak nem akarnak mondattá összeállni. De ezek a szavak nem is engednek el. A mindennapi teendőimtől elvonják a figyelmem.
Túl gyakran találom magam elveszve egy mély ködben. Bár mostanában egy hozzám közel álló személy s az ő hangjának zenéje fényjelzőt tud adni s kivezet a sötétből. S újra képes vagyok néhány mondatot, esetleg egy-két bekezdést írni. S az is előfordul hogy órákig írok s észre se veszem az idő múlását míg az ő halk megnyugtató hangját hallgatom.
Azonban sajnos mostanában nehéz összegyűjteni a gondolataim. Előfordul hogy újra és újra átírom a mondatokat, vagy egy vonalat rajzolok oda, ahol folytatódnia kellene a történetnek, amelyet éppen írok.
Vagy mint például amikor a szerkesztés szakaszában vagyok, és mélyen elégedetlennek vagyok azzal, amit írtam. Lehet, hogy téves volt az érzés, amelyben akkoriban bíztam? Vagy én változtam annyit s most másképp látom már a dolgokat? Hagynom kellene így vagy változtassak rajta a mostani megérzéseim szerint? De ha megváltoztatom akkor azzal törlöm a régen jónak hitt gondolataimat.
Amikor még nagyon fiatal voltam szinte gyerek, nem volt szégyenérzetem, amikor kreativitásomról volt szó.. Még ha bele is gabalyodtam a gondolatába, képes voltam leírni olyan teljes gondolatmenetet , amelyeket valószínűleg, filmekből, videojátékokból, zenékből és az általam olvasott könyvekből / mangákból merítettem. Soha nem gondoltam annak következményeire, amit akkoriban írtam, mert soha nem éreztem szükségét. Minden ösztönösen ment, lehet hogy a múltbeli események ennyire befolyásoltak volna? Vagy csak egyszerűen a gyermeki nemtörődömségem tűnt tova? Már másként látom világot s ezzel magamat?
Az írást körülvevő szépség az, amit mindenki megtapasztalhat, miközben saját értelmezéseihez jut. Ez azonban furcsa helyen áll művészként. Saját elképzelésem van, amit szeretnék világossá tenni, de mások nem feltétlenül osztják ugyanazt a véleményt. Annyira belezuhanok a kisebb részletekbe, hogy elvesztem az összkép nyomát. Feltételezem, hogy fennáll a kudarctól való félelem is.
Az írási a folyamat körüli fejfájás ellenére is örömet okoz. Még a legrosszabb napjaimban is, amikor csak annyit tehetek, hogy újra és újra átírom ugyanazt a 3 bekezdést, van valami furcsa meditatív dolog a folyamatban, amelyet nem nagyon tudok leírni. Az az elégedett érzés is, amellyel tudok valamit létrehozni, egy másik világot. Lehet, hogy nem feltétlenül alkotok gyakran, de hatalmas örömérzet, amikor befejezek egy novellát vagy könyvet.