1. fejezet: Előzmények
1996.Januárja
Robert Keynes-t behívatta a főnöke az irodájába. Bárki sejtette, hogy mit akar az Öreg Robert-tól. Mindenki Öreg-nek szólította a főnököt, persze a háta mögött. Eddig még nem fordult elő, hogy valaki a szemébe mondta volna. Az "Öreg" név nem a kora miatt ragadt rá Mr. Congdon-ra, hiszen nem volt több 50 évesnél. Voltak a vállalatnál többen is, akik idősebbek voltak nála. Nem, a név a vállalatnál eltöltött idő alapján ragadt rá. 19 évesen került a vállalathoz, ahogy elvégezte a középiskolát, azóta ott dolgozik. Megmászta az egész szervezeti ranglétrát, mire elérte ezt a beosztást. Eddig a beosztottjaival mindig, mindent el tudott intézni nyugodtan, egyetlen hangos szó nélkül, de most attól tartott, hogy vele nem lesz ilyen egyszerű. Belenézett a papírjaiba.
- Robert Keynes, - tűnődött magában az Öreg. - eddig nem volt vele semmi gond, de két hónapja rendszeres késik, vagy nem is jön be. Ha esetleg bejön, akkor is hanyagul végzi a munkáját.
Eldöntötte, ki fogja rúgni. Mr. Congdon főnöke is határozott lépést vártak az Öregtől ebben az ügyben, és ő tudta, hogy ezzel egy jó pontot fog szerezni feletteseinél. Amíg nem került a vállalathoz egy régi osztálytárs, - aki nála kevesebb idő alatt jutott magasabb pozícióba - , addig nem is érdekelte, hogy főnökei mit gondolnak róla.
- Mr. Congdon. Mr. Keynes itt van. - szólt a telefonba a titkárnője.
- Küldje be, Mary.
- Jó napot Mr. Congdon.
- 'pot. Foglaljon helyet. Egy nagyon kényes kérdésben kell azonnal határozatot hoznom önnel kapcsolatban. - kezdte az Öreg. - Az utóbbi időben a munkája mintha háttérbe szorult volna, nem Mr. Keynes?
- Uram....
- Ne szakítson félbe, tudja jól, hogy ki nem állhatom. A kérdésem költői volt nem kívánt választ.. Rögtön rá is térek a lényegre. Mr. Keynes ön az utóbbi időben rendszeresen késve jelenik meg, sőt előfordult hogy be sem jött a munkahelyére, pedig nem kért szabadságot. A munkáját, ha bejön, pocsékul végzi. A vállalat vezetőség felszólított az azonnali döntés meghozatalára.
- Ez azt jelenti, hogy ki akar rúgni. - kapta fel a fejét hirtelen Robert.
- Ez is meg fordult a fejemben, de nem szívesen tenném. Pedig lehet, hogy még kell tennem. Ha nem változtat a munkájához való hozzáállásán, akkor kénytelen leszek. Nos?
- Uram, ha azt hiszi, hogy könyörögni fogok akkor nagyon téved.
- Nem is ezt vártam el. De a kérdés a következő: vagy megváltozik és rendesen végzi az önnek kiadott munkát, vagy mehet más munkahelyet keresni.
- Kaphatnék egy kis gondolkodási időt? - kérdezte gúnyosan Robert.
- Most viccel velem? - kezdett egyre idegesebb lenni az Öreg. Ez Robertnek tetszett, hiszen sosem szívlelte főnökét. Nem tudta miért, de nem volt szimpatikus neki. - Gondolkodási időt kér, annak eldöntéséhez, hogy áldozatot hoz és marad, avagy el egy a vállalattól?
- Igen uram, nem vicceltem. - felelte önelégültséget érezve.
- Na takarodjon ki az irodámból! Nem is várok már választ a kérdésemre. Én döntök maga helyett. Ki van rúgva! - üvöltötte az Öreg, vöröslő fejjel, miközben állt fel a székéből.
Robert mintha még sem hallotta volna.
- Nem hallotta? Menjen a francba! Kifelé az irodából!
- Valami baj van, uram? - kérdezte Mary a telefonon keresztül.
- Maga patkányképű, emelje fel a seggét a székről és húzzon el a francba!
Erre Robert felállt, miközben arra gondolt, hogy az Öreg nem húzza már sokáig. Eddig volt már két infarktusa, és most van kialakulóban a harmadik. Elégedetten dörzsölte össze a kezeit. Nem bánta volna, ha már hónapokkal ezelőtt feldobta volna a talpát az Öreg.
- Ja, és még valami. Eddig nem mondták magának, de ha korábban elkezdte volna azt, amit most csinál, akkor már nem itt tartana. - vetette oda búcsúzóul Mr. Congdon-na.
- Mire gondol? - kérdezte az Öreg kíváncsian.
- A feje feletti seggek nyalására. - válaszolt gúnyosan Robert.
Erre a mondatra az Öreg a szívéhez kapott és összeesett. Kifelé menet Robert odaszólt Mary-nek, hogy jobb lenne, ha orvost hívna a főnökéhez, mert úgy tűnik, hogy infarktusa van.
Majd jókedvűen, fütyörészve távozott.
- Elééééééég! - hallotta még az Öreg hangját.
1996. Januárja
Paul McTyren nyomozó nyugtalanul aludt. Mikor felriadt álmából, nem tudta, hol van. A feje zúgott a benne kavargó rémesebbnél-rémesebb gondolatoktól. Kiment a konyhába, hogy készítsen egy jó erős kávét, ami majd kitisztítja az agyát. Próbált visszaemlékezni az álmára, de csak annyi rémlett neki, hogy nagyon sötét, baljós hangulatú álom volt. Azt érezte, hogy valami nagyon gonosz dolog van születőben, és neki is lesz valami köze hozzá. Azt nem tudta megmondani, hogy mi, csak azt tudta hogy lesz. Kitöltött magának egy csésze kávét, majd előkotort egy szál cigit. A kávé és a cigaretta teljesen felébresztette és kitisztította az agyát. Felment az emeletre a fűrdőszobába. Letusolt, megborotválkozott majd felöltözött. Belépett még indulás előtt a hálószobába, ahol a felesége aludt. Megsimogatta az arcát, majd lement a garázsba, hogy munkába induljon. A garázs és a ház két különálló épület volt, melyeket egy üvegtető kötött össze. Egy ideje, mióta a felesége egy döglött madarat vett észre rajta, mindig megállt, hogy megnézze van-e rajta valami nem oda való. Néhány napja rendszeressé vált, hogy reggelente elhullott madarakat talál, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ezek a madarak többnyire varjak voltak, amik a város körüli szántóföldekről jönnek be a városba, élelem reményében. Most, mikor felnézett, önkéntelenül felkiáltott.
- A kurva életbe, ez meg mi?
Az üvegtetőn százával feküdtek a döglött madarak. Annyi volt hogy nem lehetett átlátni az üvegen. Körülnézett, de sem a szomszédoknál, sem az utcán, de még a saját udvarában sem akadt másik tetemre. Amit a legfurcsábbnak vélt az az volt, hogy még a garázstetőn, sőt a háztetőn sem volt. Egyedül a két épület közötti üvegtetőn, mintha az valami mágikus hely lenne, ahová a madarak járnak, ha érzik hogy közel halál. Bement a garázsba, levette a zakóját, majd előhalászott egy kötényt és egy vastag kesztyűt. Gyilkossági nyomozó volt már tíz éve, de a halál gondolatát nem tudta megszokni. Fogta a létrát és odaállította az üvegtető mellé. Most örült annak, hogy erős keretbe rakták az edzett üveget, mert elbírta a súlyát. Míg csak egy-két madár volt rajta, addig ággal le tudta kotorni, de ennyit nem. A tetemeket ledobálta, mikor a tető üres lett, lemászott, és a kert végében ásott egy nagy gödröt. A madarakat belehordta, majd visszalapátolta a földet.
- Ez meg van - gondolta, miközben visszament a házba kezet mosni.
Miután végzett a kézmosással, visszatért a garázsba, hogy most már tényleg elinduljon. Beült az autóba, majd a rendőrségre hajtott. A bejáratnál megint az a fiatal őr ült aki már tegnap, sőt, ahogy visszagondolt, tegnap előtt sem ismerte meg. Számítva erre, már indulás előtt kikészített belépőjét, melyet felmutatva az őr azonnal beengedi.
- A franc essen ebbe a zöldfülű taknyosba, igazán megjegyezhetné az autót, vagy az arcomat, akkor nem kéne ezzel a kártyával szarakodni. - dohogott magában, amíg az őr a kártyáját vizsgálta.
- Köszönöm, McTyren nyomozó. - mondta az őr, miközben visszaadja a belépőkártyát, majd felnyitotta a sorompót.
Paul behajtott a parkolóba, leállította az autót, majd az irodába sietett. Tudta, hogy nagyon sok papír munka vár még rá,hiszen több hete halogatja az ügyekről készülő jegyzőkönyvek megírását. Szeretett korán bemenni, mert ilyenkor nincsenek sokan az épületben, így csend és nyugalom van. Az irodaajtó melletti automatából vett egy kávét, és mint mindig, most is megjegyezte, hogy sokkal rosszabb, mint amit otthon ivott. Belépett az irodába, majd leült és nekiállt a jegyzőkönyvek írásának. Fél tízig nyugodtan dolgozott, csak egyszer zavarta meg társa, mikor beköszönt. Nem sokkal ez után telefon csörgésre kapta fel a fejét és nézett fel a nyomozások során összegyűjtött anyagokból. A felesége volt és nagyon zaklatott volt a hangja.
- Drágám, azonnal haza kell jönnöd! - visította Mr. McTyren.
- De mi történt? Miért vagy ennyire ideges?
- Ha hazaérsz majd te is még látod. Muszáj hazajönnöd!
- Nyugodj meg, és mondd el, mi a baj.
- Nyugodjak meg, nyugodjak meg. - felelte a sírását visszafojtva a felesége. - Könnyen beszélsz. Nem te előtted van egy seregnyi döglött madár.
Paul gyorsan végig vette a takarítási akciót, de úgy emlékezett, hogy eltemette a madarakat.
- Hol vannak?
- Az üvegtetőn. - visította az asszony.
- Mi? Hol? Máris indulok. - azzal felkapta a kabátját és kirohant az autójához.
Amilyen gyorsan csak tudott hazahajtott, és otthon a reggelinél is szörnyűbb látvány fogadta. Sokkal több tetem volt a tetőn, mint reggel. Nem értette miért történik ez az egész. Csak itt az üvegtetőn. Most gondolt arra először, hogy lehet valami köze az álmának és az eseményeknek. Átölelte a feleségét és bekisérte a házba. Belediktált egy forró erős kávét, majd megpróbáltam megnyugtatni. Nem merte elmondani, hogy reggel is talált madarakat az üvegtetőn, igaz, hogy nem ennyit. Félt attól, hogy az asszony esetleg összeroppan ettől a hírtől. Gyengéden visszaküldte az ágyba, majd kimenet a garázsba, hogy ismét fel egye a kötényt és a kesztyűt. Majd a reggeli műveletet megismételve, letakarította az üvegtetőt. A madarakat elásta, utána visszament a házba megmosni a kezét és telefonálni, hogy ma már nem megy be az irodába. Felment a feleségéhez, aki még mindig nagyon zaklatott volt az események miatt. Paul megígérte neki, hogy többé nem elfordulni, pedig belül érezte, hogy ez még csak a kezdete valaminek. Valaminek amiről nem tudott semmit, kivéve, hogy ő is részese lesz valahogy. Mikor a felesége megnyugodott, és újra elaludt, kimenet hogy megnézze az üveget. Nem hitt a szemének, néhány madár megint feküdt rajta. Besietett a házba, hogy ott legyen amikor a felesége felébred. Nehogy az asszony kimenjen a házból és meglássa a dögöket.
Félórával később az asszony felébredt, és Paul megkérte hogy pár napra, amíg kideríti hogy miért vannak csak náluk a döglött madarak, menjen az anyjához.
- Miért Paul? Megint vannak döglött madarak a tetőn? - kérdezte gyanakodva.
- Igen, és nem tudom miért, de csak nálunk és csak az üvegtetőn. Mintha valami mágikus hely lenne, ahová a madarak járnak megdögleni.
- Ne légy ilyen morbid. De igazad van. Elmegyek anyámhoz néhány napra és megpróbálom ezt szörnyűséges elfelejteni.
Mikor a felesége autója kigurult a kocsifeljáróról, Vissza pillantott az üvegtető re. Megint ott volt rajta néhány dög, de mostmár nem csak várják, hanem macskák tetemeit is felfedezze.
- Elééééééég!!!!!!!!!!!! - kiáltotta.
1996. Január
Alex Kingston 20 év körüli teljesen normálisnak tűnő fiatalember, aki az anyját egy tragikus balesetben veszett el, ezután az eddigi elnyomott énje előtört. Régen, amikor még kisebb volt, már akkor elkövetett néhány bűncselekményt, de azt hitte jó útra tért. De ez a baleset előhozta belőle a vadállatot. Előbb csak kisebb betörések és rablások, de később, mikor a testét teljesen hatalmába kerítette a gonosz énje már gyilkosság is elkövetett volna szíve szerint. Nem is egyet. Egy hideg téli napon, mikor körülbelül térdig ért a hó, rátört az érzés, hogy gyilkoljon. Egy ideig még el tudja nyomni, de tudta, hogy előbb-utóbb engedni kell ennek a késztetésnek. Tudta, hogy ez lesz a város sötét, rettegéstől fűtött időszakának kezdete. Mikor már nem bírta tovább, és engedte eluralkodni magán a vágyat, nappal bezárkózott a lakásába, csak este jött elő. De akkor valakinek meg kellett halni aznap. Január 28-án este kb. 11 óra körül felöltözött, majd fogta a kulcsait és kilépett a házból.
- Úristen, mit akarok én most tenni. Ez nem lehet igaz, ez nem én vagyok.
- De igenis te vagy, Alex. Nagyon jól tudod, mit kell tenned. Csak menjél előre, majd megtalálod akit kerestél. - felelte a belső hang.
- De kit keresek?
- Majd, ha meglátod tudni fogod, hogy ő az. Ugyanolyan, mint a szerelem első látásra, ha létezik olyan egyáltalán. Meglátod és máris tudni fogod, hogy ő kell neked ma este.
- NEM, NEM, NEM.
- De tudod, hogy meg kell tenned. Különben nem hagylak békében. Ha most visszamész a lakásodra, számolj azzal, hogy ezután már csak rosszabb lesz.
- Nem baj, akkor is visszamegyek.
- Rendben te akartad, de viseld a következményeit.
Kivette kulcsait a zsebéből, kinyitotta az ajtót és mielőtt belépett volna a lakásába, még körül érzett az utcán. Nem igazán lepődött meg, hogy minden arra járó szeme rászegeződik. Maga mögött kulcsra zárta a lakást, majd a konyhába ment, és elővett egy üveg gin-t és egy vizespoharat. A poharat telitöltötte, majd az egészet lehúzta. Az ital kellemesen elzsongatta, és fokozatosan elnémította a hangot a fejében
- Meg kell tenned, tudod jól. Meg.... kell...... tenned. Meg......
A hang végül teljesen eltűnt és ez megkönnyebbülést nyújtott neki, így töltött még egy pohárral. Meg itta majd beesett az ágyba, és ájult álomba zuhant.
Alex hazafelé tartott a munkahelyéről, a csöpögő esőben. Szabályosan haladt, a megengedett maximális sebességgel. Kicsit elgondolkodott a munkahely én történt átszervezéseken, ezért figyelme egy kicsit lankadtabb volt a szokásosnál. De ez sem akadályozhatta volna meg a balesetet. Hirtelen egy alak lépett két parkoló autó közül az útra, pont Alex elé. Aférfinak már ideje sem volt fékezni. Alex csak annyit látott, hogy árnyék vetődik a kicsi motorházára, majd egy hatalmas ütés rázkodtatta meg az egész karosszériát. Ekkor nagyon megijedt, és teljes erejéből rátaposott a fékre, mire a nyálkás, csúszós úton az autó megcsúszott, és a hátulja átcsapott a szembejövők sávjába. A szembejövők teherautó sofőrjének gyors reagálásának köszönhető, elkerülték a további ütközés. Alex kipattant az autóból, és az elütött segítségére sietett. Mikor beért a két parkoló autó közé, egy kék Ford és egy platós kisteherautó közé, felüvöltött.
- Anya!!! Ez nem lehet igaz!!! Ez nem lehet ő!! Képtelenség, mit keresett Ő itt?
Pedig az anyja teste feküdt az aszfalton. A teste körül hatalmas vértócsa nőtt azóta, hogy az ütközés után a lendület nekucsapta a kisteherautó platójának, minek következtében a geroncoszlopa és néhány bordája eltörött, és egy kiálló kampó felszakította a nyaki ütőerét.
Alex rémülten kimászott az ágyból és elvonszolta magát a konyhába. Nem akart a három évvel ezelőtti esetre gondolni. Erre a megrázkódtatás muszály volt innia. Töltött magának megint, és indult vissza az ágyába. Még félúton sem járt, mikor, elájult és az emlék-álom folytatódott.
A későbbi rendőrségi eljárásban a még hallgatott tanúk egyöntetűen azt vallották, hogy a hölgy volt a hibás, hiszen figyelmetlenül lépett le az útra. A nyomozás bebizonyította, hogy Alex nem volt felelős a balestért, így nem zárták börtönbe. Pedig szíve szerint inkább bemenet volna a börtönbe, minthogy azzal a tudattal éljen, hogy megölte a saját anyját. Mindenki bizonygatta neki, hogy ő ártatlan, de szerinte akkor is ő ölte meg, ha az anyja volt a hibás, és ő lépett ki elé. Nem én voltam a hibás, próbálta saját magát győzködni, hanem Ő. És megint csak Ő. Majd két évvel később, gyógyultként kiengedték a pszichiátriai osztályról is. Azt mondták rá, meggyógyult és már nem hall hangokat. És már nem veszélyes senkire sem.
Ahogy, ezt újra átélte, ismét érezte azt az érzést, amely a baleset óta rendszeresen elővette. Meg akart halni, önkezével véget vetni az életének. Kísérletezett már az öngyilkossággal a pszichiátrián is, de sajnos mikor észrevették, hogy önveszélyes, egy szobába zárták, ahol nem volt semmi olyan eszköz mellyel kárt tehetett volna magában. Mióta kiengedték, most tört rá először ez a vágy ilyen erősen, kusebb késztetései voltak, ezeket könnyedén legyűrte.
- Most. Most megeszem. - határozta el magát..
Kiment a fűrdőszobába, hogy teleeressze a kádat. Kikészítette a borotvát a kád szélére, hogy könnyen elérhesse, ha tényleg megtenné, bár kételkedett magában. Levetkőzött, ebben a pillanatban megszólal a csengő.
- Nem várok senkit - gondolta Alex.
Kiment, hogy megnézzék ki az. Egy nagyon csinos, vele egykorú nő állt az ajtóban, Suzie Marsh, a barátnője.
Elhagyta kulcsát? - tűnődött Alex, - úgy emlékszem adtam neki. De lehethogy nem, nem tudom már. Az Isten verje meg. Nem emlékszem semmire, csak a balesete, a hangra, és a borotvára a kád szélén.
Nem, Suzie nem hagyta el a kulcsát, csak a táskája alján volt, de mert senki nem nyitott ajtót, átforgatta a táskája tartalmát és végre a kezébe akadt.
Alex elmosolyodott magában, mert eszébe jutott, az a nap, mikor megismerkedett Suzie-val.
A lány egy gyorsbüfében dolgozott, mint pincérnő. Alex-nek azonnal megakadt rajta a szeme, majd oda intette az asztalához és rendelt egy kávét. Mikor Suzie felszolgál rá neki a kávét, Alex megkérdeztem tőle, hogy mikor végez. Suzie mosolyogva mondta, hogy kilenc óra körül. Alex természetes visszament 9 óra előtt valamivel az étteremhez, de attól félt, hogy a lány átejtette és már nem lesz ott. (A baleset előtt Körülvették a szebbnél- szebb lányok, nők, asszonyok, de a baleset óta nem kereste a társaságukat. Teljesen visszavonult élt, a munkahelyét is otthagyta, inkább otthon végezhető munkát vállalt.) De félelme alaptalan volt, hiszen ahogy belépést az étterembe, meglátta a lányt. Szebb, mint reggel-gondolta Alex. A lány ahogy meglátta, rögtön elindult a kabátjáért, mely a személyzeti bejárat mellett lógott, felakasztva. Alex, udvarias férfi lévén, felsegítette a lányra a kabátját. Suzie-nak ez nagyon tetszett, hiszen eddig, egyetlen férfi sem tette ezt meg vele. Ezután minden úgy ment, mint a karikacsapás. Eljártak moziba, ebédelni, ha a lány éppen ráért, vacsorázgattak hol Alex él hol a lánynál, majd úg, döntöttek összeköltöznek. Suzie felmondta az albérletét és átvitt a holmiját a férfihoz.
Ahogy nézte a lányt elfelejtette mindent. A halál ágyat, a kádat, a borotvát. Ekkor nyílt az ajtó, és Suzie belépést. Ő akkor, abban a pillanatban teljesen üresnek érezte magát, üresnek az agyát a szívét és üresnek a szerelmét is Suzie iránt. Pedig eddig ő volt az, aki, ha nem is tüdőt róla, visszatartotta Alex-et az öngyilkosságtól. Nem volt a fejében a hang és ennek nagyon örült és hatalmas felszabadultságot érzett, így gyorsan elnézést kért a lánytól majd kirohant a fűrdőszobába, hogy elrejtése a kikészített borotvát. Mikor visszatért magára vett egy fűrdő köpenyt, melyet Suzie csodálkozva nézett.
- Drágám, minek vetted ezt fel? - mutatott a frottírköpenyre - Csak nem lettél hirtelen szégyenlős?
Közelebb lépett a fiúhoz és megcsókolta. Alex agyában hirtelen, mintha száz helyről üvöltenének, meg szólalt a hang:
- Remélem, tudod mit kell tenned, Alex! Tudom, hogy tudod, hogy még kell tenned. Azt is tudom, hogy még fogod tenni. Inkább ő haljon meg, mint te. Ugye így gondolod te is? Ugye Alex? Meg kell tenned! Meg Kell tenned! MEG.... KELL..... TENNED!!!!!!!
- Mozdulj már! - hallotta a fejében Alex.
- Tudod, hogy őt nem tudnám bántani. - felelte gondolatban a hangnak. Erre a trükkre már régebben rájött, hogy nem kell hangosan kimondania a választ a hangnak, elég, ha csak gondolatban válaszol, szomorúságának okozójának, így környezete nem vesz észre semmit.
Ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést a fejében tomboló őrűlttel, és inkább a lányhoz fordult.
- Szeretlek. - súgta Suzie fülébe halkan.
A lány közben gyengéden húzta a hálószoba felé. Alex-Ben még mindig tombolt a düh, a hang irányába, de tudta, hogy anélkül, hogy magát is megölné, nem tehet ellene semmit. Nem is talált akkora örömet Suzie testében, mint eddig. Ezt Suzie észre is vette és nem erőltette az ágyba bújást. Helyette inkább gyengéden kérdezgetni kezdte Alex-et, hogy mi a problémája.
A férfi úgy döntött, lesz, ami lesz, mellette marad Suzie, vagy sem, elmond neki mindent. Kezdve a gyermekkori csínyekkel, folytatta a baleset tél, kitérve a hangra, érintve az előző napi incidens majd az öngyilkosság gondolatát végül befejezte az előbbi esettel, mikor még nem tudta elnyomni a hang késztezését.
Suzie megdöbben e hallgatta őt, és nem értette, hogy miért nem mondta el korábban ezt Alex. Amúgy ez nem változtatott érzései a férfi íránt. Azt meg kell hagyni, hirtelen megrettent attól a gondolattól, hogy esetleg még is ölhette volna a szerelme. Ezek ellenére is biztosította Alex-et, mellette marad, és majd együtt próbálják megoldási valahogy a problémát.
- Hát próbálkozni azt lehet. - sívított a hang Alex fejében.
- Eléééééééééég!!!!
1996. Januárja
Lois Randall mit sem sejtve lépett ki a Durham utcai lakása ajtaján. Sietett, hiszen tudta, hogy a busz, amellyel a kislányáért kell mennie az óvodába, nemsokára indul. Nem szerette volna lekésni, nehogy megtörténjen újra, az ami néhány hete történt.
Akkor is így késve indultál, - gondolta végig az eseményeket. - Integettél a busznak, ami pont az orrod előtt ment el. Sosem fogod elfelejteni azt, amit azután éreztél és átéltél.
Szép kényelmesen ballagott az óvoda felé, bízván abban, hogy nem fogják a 4 éves kislányt a gondozó és dadusok kizavarni az utcára, amíg oda nem ér. Ebben nem is tévedett. Az egyik dadus, ahogy belépést nekiugrott a torkának, hogy többé nem akarja itt látni, ezt az Istenverte gyereket. Louis nem értette, mit akar ez a nő. Szerencséjére egy másik dadus félrevonta és elmagyarázta mi történt.
- Mikor a szokott időben nem ért ide, a kislány elkezdett sírni, majd néhány pillanat múlva az egyik dadus megpróbálta kissé megnyugtatni. Ez úgy tűnt járható út lesz. Fokozatosan megnyugodott a kislány, majd elaludt a dadus karjaiban. Azaz mi azt gondoltuk alszik.
- Micsoda? Nem képes megállapításai, hogy egy gyermek alszik- e vagy sem?
- De megtudom különböztetni az alvó gyermeket az ébertől. De itt más történt. Valami nagyon más. A gyermek hirtelen eltűnt.
- Miiiiiii??????
Jól hallotta, a gyermek egyszerűen eltűnt a dada karjai közül. Nem tudjuk hová és hogyan, de a lényeg az, hogy majdnem egy teljes percig nem találtunk rá sehol. A dada aki vigyázott rá, teljesen kétségbe esve roskadt le a földre. A többiek pedig csak keresték. Nem sok keresgélés után, kék fény csapott ki a földön reszkető dadus lábából, majd a jobb karjából is. Mintha, valamilyen különleges, kékszínű vér lövellt volna a szúrt sebből. Mikor ez a kék fény gejzír alább hagyott, akkor vettük észre a kicsit. Ott ült azon a széken, ahol a dadusnak sikerült megnyugtatnia.
Ekkor történt az, hogy ahonnan eddig a fény tört elő a testből, lassan csorogni kezdett az élénk vörös vér. Próbálkoztunk mindenféle módszerrel, hogy elállítsuk, de nem sikerült. Szerencsétlen dadus ott a szőnyegen vérzett el. Ezért ugrott magának az a nő, amint belépett. A nővére volt. A maga kislányát hibáztatja.
Mikor Lois belépett a szobába, a kislány még mindig aludt. Felemelte, hogy hazavigye, ekkor a kislány ruhájából, egy olló esett ki. Valamilyen furcsa olló, hiszen nem voltak pengéi, csak az a része volt meg amibe az ember az ujját rakhatja. A pengék helyén halványkék derengés volt látható, hasonló színű, mint ami kicsapott a dadus testéből. Hasonló csak sokkal halványabb. A két összecsukott penge kezdte az alakját is elveszíteni, kezdett szétfolyni. Ekkor Loist már az ájulás határán állt.