Korok sora vési arcomba az időt. Pókhálóként vesz körül az éjszaka melynek csendje eltűnt gondolatokat csal elő egy mélyebben fekvő rétegemből. Gondolkodom. Az élet csak egy elmélet?
Az előttem heverő fénykép az asztalon teszi elevenné a múltat. Ekkor súlyos könnyek húzzák tenyerembe arcom s már csak egy szó falja nyelvem: HIÁNYZOL.
Hiányzol te eleven, fiatal élet!
Az eső mossa falaim ami számomra olyan mint egy görbe tükör. Szinte csak lehellem a szavakat ahogy a hűvös levegő csipkedi a testemet.
Egy poros könyvet húzok elő az ágyam alól. Óvatosan ráfektetem a lábamra amelyet egy pokróc takar. Remegő kezekkel nyitom ki. Becsesen végig simítom a lapokat. Emlékek. Ó, de még mennyi. A színek kifakulnak. Az arcokból is csak homályos kontúr marad.
Bánom már amit tettem de azt jobban amit még nem, s az idő már bezárta a visszavezető út kapuját majd a kulcsot a zárba törte. Remény? Én már nem remélek. Elégett vágyaim hamvait már szétszórtam a szél szárnyain. Hazug jövő várt rám s én mosolyogva tárt karokkal fogadtam mint "megváltót". Hittem de hogy miben azt mára már elfeledtették velem.
Összeesem....senkiként fogom utoljára lecsukni a szemem. Sírok......mint még soha. Félek.....mint még soha. A falak halkan lökik vissza könnyeim súlyos hangjait. Lassan összenyomnak e falak, KI KELL JUTNOM INNEN, NEM BÍROM, ELÉG!
Lépteket hallok.......dallamos monotonsága elkábít. Egy mély levegőt veszek mely egy pillanatra kitisztítja szívem. Félek.....nagyon félek. A fényképre nézek, egy utolsó mély lélegzet. Már nem félek....többé már nem.....csak egy érintésre várok ....az utolsóra ami a másvilágba taszít. Még van erőm felemelni a kezem s kinyújtani mintha egy rég látott barátot üdvözölnék majd lehelve kipréselem ajkaim közül e pár szót: "Üdvözlégy búcsú. Kérlek......maradj még!"